g) Magyar hadak dicsőséges szereplése az 1546/47. évi schmalkaldi háborúban.
Már fentebb említettek, hogy V. Károly császárnak az I. Ferenc francia királlyal kötött béke után legfőbb törekvése a protestánsok hatalmának megtörésére irányult. Az őket a császár részéről állandóan fenyegető veszély ellensúlyozására több német protestáns fejedelem és város már 1531 április 4-én megkötötte Schmalkalden városában az úgynevezett schmalkaldi szövetséget, amelynek élén János Frigyes szász választófejedelem és Fülöp hesszeni tartománygróf állott. Miután a protestánsok a császár és III. Pál pápa által kihirdetett trienti zsinaton való megjelenést megtagadták, V. Károly 1546 június 17-én a schmalkaldi szövetség tagjainak, „nem azért, mert protestánsok, hanem mert rendbontók“, hadat üzent, majd július 20-án az említett szövetség tagjaira a birodalmi átkot is kimondotta.
A protestáns fejedelmek erre sietve összeszedték haderejüket s azt Burtenbachi Schärtlin Sebestyén parancsnoksága alá helyezve, a Duna völgyében Regensburg–Ingolstadt tájékán vonultatták fel anélkül, hogy a gyors felkészülés nyújtotta előnyöket gyors támadásba való átmenet által kiaknázták volna. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy a szövetségnek egymásra féltékeny vezérei nem tudtak a gyors és erőteljes támadás iránya és módja tekintetében megegyezésre jutni. Ezalatt a császár főerejét ugyancsak a Duna völgyében összpontosította, ahol a két fél nagyobbszabású hadműveletek és döntő ütközetek helyett inkább csak portyázásokkal és kisebbszerű csipkedésekkel igyekezett egymást kifárasztani.
Közben Ferdinánd, Cseh- és Magyarországon toborzott csapatokkal, Móric szász herceggel egyesülve, Csehországból volt Szászországba benyomulandó, amelynek védelmére a főseregnél tartózkodó János Frigyes szász választófejedelem tartományának déli részében, az úgynevezett Vogtlandban Gräfendorf Farkast hagyta hátra, aki a határszélen 300 lovassal cirkáltatott, míg benn a tartományban, a Vogtland népe közt általános fölkelést rendelt el, minek folytán Plauennél rövid idő alatt, nem számítva a várak és városok őrségeit és a nehéz lovasokból és zsoldos gyalogosokból álló tábori hadat, 2000 főre rúgó fölkelő sereg gyült össze.
Móric szász herceg, aki már az 1542. évi hadjáratban kitüntette magát és a magyarok igazi barátjává vált, János Frigyes szász választófejedelem iránt már zsenge kora óta a családjában hagyományos ellenszenvvel viseltetett s ezért a schmalkaldi szövetséggel szemben már kezdettől fogva tartózkodó álláspontot foglalt el, majd midőn V. Károly, öccsének Ferdinándnak közvetítésével a választófejedelmi méltóságot és a császárválasztó jogot is megigérte neki, ha a küszöbön álló háborúban mellettük harcol, hosszas tárgyalások után 1546 október elején végre beadta derekát s szövetségre lépett Károllyal és Ferdinánddal s az említett hónap közepén abban történt megállapodás, hogy Ferdinándnak Csehországban gyüjtendő hadserege még az említett hó folyamán átlépi a határt és – mint már fentebb jeleztük – egyesülve Móric herceg csapataival, nyomban megkezdi a támadást a Szászországban levő protestáns haderők ellen. Azonban mind a csehek, mind a szászok túlnyomó többségben a protestantizmus hívei lévén, se Ferdinánd, se Móric nem volt szerencsés a hadak gyüjtése terén, úgyhogy Faleti tudósítása szerint a két szövetséges sereg együttes létszáma nem tett ki többet 4000 lovasnál és 8000 gyalogosnál. Ferdinánd csapatai a csehek ellenállása folytán fele részben osztrák fegyveresekből és toborzott magyar huszárokból állottak Weitmühl Sebestyén, egy tehetetlen és gyámoltalan katona főparancsnoksága alatt.
A hadjáratban részt vett magyar huszárok létszáma tekintetében ingadozók az adatok. Istvánffy azt mondja, hogy a háború kezdete előtt gróf Salm Miklós, Ferdinánd parancsára, 1150 magyar huszárt toborzott s azokhoz Nyáry Ferenc, Lőrinc testvérével még 200-zal (e had tisztjei voltak: Sárkándi Pál, Kávai József, Farnosi Lukács), Bakics Péter 200 ráccal, Zay Ferenc és Erdődy Péter egyenként szintén 200-zal, Pető János és Horváth Bertók összesen 150-nel, Bornemissza Sebestyén és Gettei Ferenc pedig egyenként 50–50 huszárral csatlakoztak. Mameranus Miklós 1071 huszárt említ, akikhez Frangepán Farkas 21 saját költségén toborzott huszárral csatlakozott. Godoy 1500-at, Avila 1900-at említ.
Ferdinánd serege október 23-án lépte át a cseh-szász határt a platteni és gottesgabi bányák tájékán s onnan a magyar huszárokkal az élen, délnyugati irányban az Elster völgye felé vett irányt, ahol nagyobbszámú ellenség jelenlétét sejtette.
Mielőtt a sereg, illetve az annak élén haladó huszáraink további műveleteit leírnók, célszerű lesz utóbbiak felszereléséről és hadakozási módjáról röviden megemlékeznünk. Károlyi Árpád az egykorú források alapján erre nézve a következőket írja: „A gyors lovú magyar huszárok hosszú lándzsáikkal, háromszögalakú testhosszaságú pajzsaikkal, melyek csúcsos vége volt felül s melyek különféle színűre lévén befestve, a lándzsák apró lobogóival együtt kellemes látványt nyujtottak a szemlélőnek. A lándzsán kívül görbe kardot, fokost vagy buzogányt viseltek; kurtaszárú csizmáik szélesen vasalva voltak, hatalmas sarkantyúkkal; hosszú, redős ruhájuk alatt, mely bokáig ért, páncélt csak elvétve viselt közülük egyik-másik.“
A sereg élén haladó huszárok működését Nyáry Ferenc az esztergomi érsekhez intézett levelében következőleg ecseteli: „Főtisztelendő, nagyon tisztelt atyánk! Üdvöt és szolgálataink ajánlását. Hogy főtisztelendőségednek eddigelé nem írtunk, semmi egyéb oka nincs, mint az, hogy fölötte sok és különféle dologgal voltunk elhalmozva, de meg a köszvény is nagyon bántott, – s e miatt nem írhattunk. Mint állnak dolgaink a királyi fölség expediciójában s mint kedvezett a jó szerencse, ím főtisztelendőségednek tudomására hozom. Midőn már átléptük Csehország határát s a szász földet érintettük, bizonyos hírnökök útján értésünkre esett, hogy az ellenség attól a helytől, ahol mi táborunkat töltöttük, másfél mérföldnyire hasonlóképpen táborba szállott s azt árkokkal, karókkal s töltésekkel megerősítette, beszélvén, hogy ezen a helyen bennünket, Szászországba nyomulókat, be is fognak várni. Mi e hírek vétele után legott kiválogattunk hatszáz vagy valamivel több magyar lovast, s ezekre bíztuk az ellenséges tábor kikémlelését. Ezek a táborhelyet üresen, de jól megerősítve, árkokkal, bástyákkal, körülhányva találták s miután az ellenséget e vélt helyen sehol föl nem födözhették, utasításunk szerint tovább nyomultak előre. Míg ekkép útjukat folytatják, tudtukra esik, hogy az ellenség valami Attorf nevű városnál ütött tábort, ahol bennünket bevárni s velünk csaatába ereszkedni szándékozik; katonáink azonban a nevezett város közelében sem találták az ellenséget – amint mondva volt. Már az est is beállott, s mivel ez okból nem találták tanácsosnak a továbbvonulást, afölött tanakodva, mitevők legyenek, miután – mint mondom – az éjszaka az előnyomulásban akadályozta őket, arra a gondolatra jöttek, hogy az ellenségnek a mondott városban kell lennie s legott egyenest a városnak tartának. Innen azonban ágyúkkal s puskákkal rettenetes módon lövöldöztek rájuk, míg nekik – a mieinknek – sem puskájuk, sem ágyújuk nem lévén, a különben is kőfallal kerített város ostromlására, előbb kétfelől a külvárosokat s állásokat gyujtották föl s aztán víg harckiáltáok közt, mit sem gondolva az ellenség lövöldözésével, a város kapujáig rontottak s három kaput hirtelenséggel szétvervén, benyomultak s a várost elfoglalták. Mivel azonban sokan közülük kinn a közeleső falvakon és földeken kóboroltak, a bennmaradtak nem merték az éjet az elfoglalt városban tölteni, hanem a bírót s a tanácsbelieket hamarosan a királyi fölség hűségére esküdtették s miután azok nagy félelmek közt a kívánt esküt letették, a mieink kivonultak s a táborhely felé intézték útjukat. Alig tudta meg ezt az ellenfél, 400 gyalogost válogatott ki hirtelenében, mint serege javát, s reggeli szürkületkor a városba küldte,. – Ugyanaznap mi is, őfelsége egész seregével, arra vettük útunkat s a mondott várostól egy kis mértföldnyire tábort ütöttünk. Az ellenséges csapatok táborunkhoz közel, szemközt velünk foglaltak állást s egy sáncozat mögé helyezkedtek el, hogy onnan táborunkba s őfelsége csapatai közé maguknak útat nyithassanak, ágyúinkat elfoglalják, seregünket pedig visszavonulásra kényszerítsék. A dolgok ilyetén állását látva, bár a köszvény miatt igen sokat szenvedek, magam is kénytelen voltam lóra ülni s a sereget csatarendbe állítani. Ha azok a magyar csapatok már előre nem nyomultak volna, táborunk most szét volna verve – s a királyi fölség kára és vesztesége iszonyú. Azonban a magyar csapatok előrenyomultak; az ellenség a leshelyekből hiába tüzelt oly keményen reájuk; ők azzal nem törődve, vakmerő bátorsággal támadtak – s az ellenség futni s Adorfba menekülni volt kénytelen; de még a városban sem volt bátorságos maradása, hanem egy, a városon fölül fekvő dombra futott, mely menhelyül alkalmasabbnak s biztosabbnak látszott. A mieink folyvást vitézül harcolva, ide is utánuk nyomultak, úgyhogy az ellenség még e helyen sem állapodhatott meg, hanem egy nagyobb magaslatot szemelvén ki, mely részint fekvése, részint fenyőerdősége miatt erődítettnek tünt fel; arra futott s a lőfegyvereket azon oldalon vonván össze, ahonnan a mieinknek támadniok kellett, rendben elhelyezkedett. Mi ezt látva, a többi magyar csapatokkal hátulról kerültünk, de amazok eközben az ellenséget újra megtámadták, élettel-halállal mitse törődve, mindjárt az első rohammal megszalaszták – s így egyesegyedül e magyar csapatok, őfelsége egyéb katonáinak támogatása nélkül, egyedül Isten segítségével verték szét az ellenséget. Őfelsége többi csapatai a hegyről nézték a magyarok hős tetteit s a támadás kimenetelét. – Ez ütközetben a szász fejedelem különösen kegyelt kapitányai ölettek meg; egy Gräfendorf nevű alig menekülhetett. A gyalogságnak 6, a lovasságnak 12 zászlaja (Fähnlein), 12 tábori ágyú maradt az ütközet helyén s több mint 1000 holttest feküdt a földön szanaszét. Semmit sem használtak búvóik, melyek németül fortélyhelyeknek (fortelhellek) neveztetnek, sem az ágyúk, puskák és szakálosok, sem a német módra sűrűn vett dárdák, mert mindezeken vakmerőséggel keresztültörtek a magyarok… sőt az ütközetből elmenekült lovasokat két mérföldnyire üldözték. A többieket Elsnetz (Ölsnitz) városa kapujáig üldözték, útközben kaszabolván s öldökölvén őket, – s mivel a puskával felfegyverzett gyalogos polgárság az üldözöttek segítségére akart sietni, e puskásokat is a város kapujáig űzték, hol a falakról, bástyákról sűrű tüzelés fogadta őket. A magyarok ezzel sem törődve, folytonosan sarkában valának a városba nyomuló ellenségnek, amiért aztán a polgárság követeket küldött hozzánk, hogy kész a várost a királyi fölség hű magyarjainak átadni – és most e városban vagyunk. – Mindezt a magyarok egyedül lándzsával, pajzzsal vitték véghez. Német foglyunk, gyalogos és lovas, több van 400-nál; a városok és falvak lakói pedig, úgyszintén az urak s a nemesek napról-napra tódulnak hozzánk, hogy őfelsége hűsége alá hajolhassanak. Ezt teszik a nagy szászországi városok is; egy Plauen nevű Móric hercegnek hódol, aki őfelsége pártján van. E város mellett voltak táborban azok a csapatok is, melyek a magyaroktól vereséget szenvedtek; még most is igen nagyon könyörögnek s az Isten szerelmére kérnek bennünket, csak a magyarokat ne küldjék rájuk; készek őfelsége hűsége alá adni magukat; annyira meg vannak rémülve, amaz ütközet óta, hogy se a városok kőfalaiban, se ágyúkban, se lovasaikban nem bíznak. – Innen, Isten is úgy akarván, holnap egyenest egy Zwickau nevű híres városnak tartunk s elfoglalása után a még netalán ellenállók ellen indulunk… Isten segítségéből a magyarok e győzelme annyira megfélemlíté őket, hogy tökéletesen ijedt állapotban vannak. – Főtisztelendőséged csak azon gondolkodjék, mint oldhatja majd föl bűneik alól embereinket, mert bizony eleget végeztek. – Miként végződik az ügy, Isten kezében van… Kelt Elznecz (Ölsnitz) városában 1546 november 4-én.“
„Ha egyedül Nyáry Ferenc levele volna ez alig hihető diadalmi tényre a tanu, – írja Károlyi Árpád jeles tanulmányában – túlzásnak tarthatnók: de valamennyi egykorú följegyzés, úgy a császárpártiak, mint a szászok részéről, leszámítva kisebb eltéréseket, ugyanezt mondja. – Ferdinánd titkára a spanyol infánshoz (a későbbi II. Fülöphöz) intézett egyik levelében a Nyáry Ferenc által állítottakat mindenben megerősíti; ő is azt mondja, hogy az ellenség közül 1200 maradt a csatatéren, 500 közülük foglyul esett s a nehéz lovasokból alig szabadult meg tíz, míg a magyar huszárok vesztesége háromnál többre nem rúgott. – Az egykorú Hans Christoph von Bernstein azt mondja, hogy „…a cseh király különféle seregekkel s 1500 huszárral meghódíttatá a Vogtlandot…“ „Contarini Lőrinc – írja tovább Károlyi Árpád – a háború alatt Velence követe Ferdinánd oldalánál, különös dícsérettel emeli ki a magyar huszárok eme vitézi tettét… s azt hiszem, nem lesz érdektelen relációjából a következő néhány sort lefordítani, annál inkább, mert bár adataiban néha-néha hibázik s nem is volt oly kedvező helyzetben, mint Mocenigo a császár mellett; valamint ítélete a schmalkaldi háborúról sokkal élesebb Mocenigoénál, úgy szigorúbban pálcát tör országok s egyesek fölött s dícséretekre éppen nem hajlandó. „Három különös hősi tett érdemli meg a fölemlítést a szász háborúról – írja Contarini. – Az első Adorfnál történt. Mikor a római király csapatai: magyarok, németek és csehek a szász választófejedelemség elfoglalásához hozzáfogtak, Adorf szomszédságában a magyarok kémlelés végett előrenyomultak. Midőn ez János Frigyes csapatainak értésére esett, 8 zászlóalj gyalogsággal és 400 lovassal a magyarok elé vonultak, de alig pillanták meg ezeket, tüstént földsáncokat hánytak s azok mögé húzván meg magukat, elhatározták, hogy az ellenséget bevárják s vele megütköznek. Mindazonáltal a magyarok előőrsei – nem több 300 lovasnál – elérték őket, úgyhogy a megfutamodott gyalogosok és lovasok fegyvereiket elhányták, az a 300 magyar pedig kétharmadrészüket lemészárolta – örökös gyalázatára ama nagy seregnek. Ez eset, ez erős bizonyság után mindenki meg van arról győződve, miszerint a német a magyarral vitézség dolgában nem mérkőzhetik.“
Nyáry Ferenc fentközölt levelét részben megerősíti, részben kiegészíti egy ismeretlen írónak Prágából 1546 november 5-én ugyancsak az esztergomi érsekhez intézett levele, melyhez Nyáry levele mellékletként volt csatolva. Ez a levél következőleg hangzott: „Főtisztelendő úr, igen tisztelt atyám a Krisztusban! Üdvöt és szolgálatim ajánlását! Mivel tudom, hogy főtisztelendőséged kíváncsi az ujdonságokra, nem akarom, hogy a magyar és cseh tábortól Szászhonból ide (t. i. Prágába) érkezett hírek főtisztelendőséged előtt sokáig ismeretlenek maradjanak. A mik Simon és Judás apostolok nem rég mult ünnepe (okt. 28.) előtt történtek, Nyáry Ferenc uramnak idecsatolt leveléből megtudja főtisztelendőséged. Tegnap érkezett ide a pósta, mely hírül hozta, hogy a magyarok meghallván az ellenség közeledtét, elibük mentek, vezérük Nyáry Ferenc uram volt, aki midőn észrevette, hogy az ellenséges csapatok nem nagy távolságra vannak, a cseh kapitánytól a magyar lovasok mellé 500 vasas vitézt s ugyanannyi puskás gyalogost kért, hogy azok segítségével szerencsét próbáljon az ellenféllel; amit megnyervén, a magyar csapattal annyira előrenyomult, hogy a vasasok és gyalogosok nem követhették, Mihelyt az ellenséghez jutottak, mely 400 vasasból és amint mondják 6 gyalogos Fähleinből állott, kiket a szász választófejedelem hercegsége védelmére helyőrségül hagyott, – az összecsapás megtörtént és pedig Mindszent napján d. u. 3 órakor. Amint a magyarok észrevették, hogy az ellenség sorai bomladoznak, új rohamot intéztek s a csata növekvő hevében pusztították az ellenséget, a viadal végén érkezett királyi vasasok és gyalogosokkal egyetemben, úgyannyira, hogy a 400 vasasból alig menekült tíz. Az ütközet helyén 1200 elesett hullát számláltak meg; a magyarok közül azt mondják, kettőnél több nem sebesült meg. Tizenöt ellenséges ágyu s a választófejedelemnek egy eléggé erődített városa esett martalékul, a vitézek fölötte bő zsákmányt gyüjtöttek s meglehetősen gazdag foglyaik vannak. Oly nagy volt a préda, hogy a kótyavetyén egy ökör vagy egy tehén 4 garason kelt, egy ló 2 vagy 3 forinton. A szerencsés ütközet után a várost a királyi fölség hatalma alá hajtván, azt mondják, tovább vonulnak. Másfelől Móric herceg is, aki szintén őfelsége a király pártján van, összegyüjté hadait, berontott a választófejedelem birtokába s bizonyos Swyka (azaz Zwickau) nevű várost fogott ostrom alá. Nincs is már több hátra három hercegi városnál, melyek a királyi hadak erejét megbirnák; de amint hisszük, rövid idő alatt ezek is elfoglaltatván, az egész hercegség mihamar őfelsége uralma alá kerül, mert mindazon városok, melyek őfelsége mint cseh király irányában hűbéri viszonyban állanak s melyek vidéke akkorának mondatik, mint Morvaország, amint hirlik, már a királyi fölség hűségére esküdtek 50 bíróval és nemessel együtt… Ami a császári fölség ügyét illeti, Fülöp hesseni tartománygróf még mindig azon a helyen táborozik, ahol magát elsáncolta; ütközetbe bocsátkozni a császári fölséggel még nem bátorkodott, de a császári katonaság annyira figyelemmel tartja, hogy bárkit küld ki a táborból, azt tüstént elfogják, vagy leölik. Most legutóbb a császári fölség spanyol és olasz csapatok által bizonyos nagy várost gyujtott fel, mely a táboron túl feküdt s ahonnét az ellenség élelmét kapta. A tartománygrófnak 200 vasasát ölték le ott, gyalogosát is nem keveset; 800 élésszekeret és 800 lovat fogtak el, melyek bombákat és egyéb podgyászt szállítottak az ellenség számára. Eddig ezek történtek; mondják, hogy még aznap Dillingenbe ment a császár…, mely az ellenfél táborától másfél mérföldnyire fekszik. A télen át itt fogja bevárni a császár, ha szükség leszen rá, az ellenség mozdulatait, mert alkalmas helyen fekszik, közel Ulmhoz és Augsburghoz, amelyekre, minthogy a császári tábortól három mérföldnyire vannak, amikor akar, akkor ront, a körülmények úgy hozván magukkal… Kelt Prágában, 1546 nov. hó 5-én. “
Csakhogy az általános hadi helyzet ekkor, az adorfi ütközet előtt és közvetlenül utána, még koránt sem állott oly rózsásan, ahogyan azt névtelenünk fenti híradásából következtethetnők. Egyéb kisebb győzelmektől eltekintve, a császár főserege döntő eredményeket felmutatni nem tudott. Emellett – mint Godoy mondja – „folytonosan esett az eső, erős hideg idők jártak, a harcosok sokat szenvedtek, a lovak számára nem volt takarmány, a sereg fekvése kényelmetlen, a táborban rettenetes sár és locspocs, amiknek következtében a katonák, leginkább az olaszok, rövid betegség után elhaltak“. A seregnek a déli égaljhoz szokott nagyszámú olasz és spanyol csapatai között ugyanis járványként pusztított a vérhas. A sereg élelmezése szintén igen sok kívánni valót hagyott hátra; sokszor megesett, hogy két napig sem vittek kenyeret és bort a táborba. Ily körülmények között az alvezérek azt tanácsolták a császárnak, hogy jobb lenne a sereget téli szállásokba elhelyezni, de Károly erről hallani sem akart.
Az általános lehangoltság szomorú napjai között érkezett be a főhadiszállásra november első napjaiban az adorfi fényes győzelem híre, amely az általános helyzetet egy csapásra megváltoztatta s „amely hír Károly lelkét ismét felvillanyozta s a bátortalan seregbe új reményt, új bizalmat öntött“, Ennek az adorfi szerencsés ütközetnek ugyanis szinte beláthatatlan következményei voltak, mert – megint csak Károlyi Árpád találó megállapításait idézem – „a szerencsés kezdet után könnyű volt a Vogtlandot, melynek népe a nagy rémüléstől megbénult, s aztán a szász választó egyéb birtokait, egyik várost a másik után Ferdinánd és Móric egyesült csapatainak elfoglalni. Az öldöklés és mészárlás, mely e kor hadviselésével járt, nem lélekemelő jelenség ugyan huszáraink vakmerő bátorságát tekintve sem: de az eredmény figyelmünket nagy mértékben megérdemli, mert hatása messze terjedt. Ez a csata okozta, hogy János Frigyes a schmalkaldi szövetséges seregtől elválni, attól a maga harcosait elvonni kényszerült s országába sietett, hogy a diadalmas ellent útjában megállítsa, – de vesztét találta; ez az ütközet eredményezte, hogy az ekként szétosztott, elmállott szövetségi sereg megszünt a Dunánál Károly császárra nézve nemcsak veszélyes, de komolyabb számításba jöhető is lenni; közvetve ez okozta, hogy a szövetségi városok, egyik a másiktól elszigetelve, kényszerültek magukat a papismus gyűlölt világi feje előtt megalázni, kapuikat kitárni s óriási sarcokat fizetni – s végre ennek az adorfi ütközetnek híre öntött lelkesedést a császár elcsigázott népébe s adott erőt a beteges monarchiának tervei kérlelhetlen kiviteléhez… Ezek után most már Károly maradt a helyzet ura; a birodalmi városokat: Ulmot, Augsburgot, Strassburgot egymásután hódolásra kényszeríté s miután ekkép hátát födözte, felvonult az északon győzelmes János Frigyes ellen s ezt a mühlbergi csatában nemcsak legyőzte, de el is fogta.“ Ez a csata 1547 április 24-én vívatott s abban sem hagyta el derék huszárainkat világraszóló hagyományos szerencséjük.
Károly császár az országát visszahódított János Frigyes ellen szintén Csehországból nyomult be Szászországba. Ekkor „1547 husvétja előtt Egernél a köszvényes Nyáry Ferenc kénytelen volt kedvelt csapataitól megválni s helyette Bakics Péter vette át a magyar hadak vezényletét s midőn Károly császár husvét után seregével körülbelül ugyanott, ahol az előző év október havában Nyáry először nyomult Szászhonba, a cseh–szász határt átlépte s Adorf felé éjjeli megszállóhelyet keresni ismét a huszárok küldettek előre: alig pillantotta meg a föld népe mult őszi kedves ismerőseit, nyakrafőre tódult minden helység a császárnak meghódolni. A mühlbergi világhírű ütközetben ismét nagy szerep jutott huszárainknak; ők usztattak át először az Elbén s aztán a spanyol és olasz lovasokkal egyesülten ők futamították meg a szász választó lovascsapatait, aminek következménye a gyalogság veszte és a csata kimenetele lőn. A menekülő szász választófejedelmet Nyáry Ferenc egy jó huszárja, Luka József érte utól; a szerencsétlen fejedelem férfiasan védte magát, sőt támadott, úgyhogy a huszár, ki eleinte kímélte őt, kénytelen volt rajta sebet ejteni (egyet a nyakán, másikat a balarcán): mikor több olasz és spanyol fegyveres, majd egy fiatal német nemes érkezett a viadal színhelyére s az utóbbi megadásra szólítá fel a fejedelmet. Lova egy spanyolé lett; két gyűrűje megadás jeléül saját maga adta át a német lovagnak, ezüst tőrét s kardjának ezüst vert hüvelyét Luka Józsefnek. Midőn Alba elé vezették a fogoly János Frigyest, olaszok és spanyolok, németek és magyarok vitatkoztak a fölött: ki fogta el. A dolog úgy áll, hogy megadni magát a fejedelem csak a német lovagnak akarta, de aki tulajdonképpen utólérte és elfogta, az a magyar huszár volt – s a császár is ez értelemben döntött, mert Lukát „aranyos vitéz“-zé ütötte s aranylánccal ajándékozta meg. A háború befejeztével, amelynek végső fontosabb jelenete Wittenberg bevétele volt, a seregek szétoszlása előtt a huszárcsapatok vezéreit és alvezéreit is, egyenként 300 koronástallért nyomó aranyláncokkal, a többieket pedig a zsoldon felül kisebb összegekkel jutalmazta meg a császár, aki előtt a távozók nevében Pető János tartott magyar szónoklatot, melyet Oláh Miklós, Ferdinánd kancellárja tolmácsolt s azzal odahagyták huszáraink győzelmeik s dicsőségük színhelyét.“