Táplálék-felvételi viselkedés.
A kutya étkezési szokásai, magatartása; lényegében azonos a farkaséval, a farkast és a vadkutyát az orra vezeti el a táplálékhoz. A kutya csak nagy ritkán aggódik az élelme miatt, mert élete biztonságos, gazdája gondoskodik eleségéről, de mindig szívesen fogad valamilyen külön ételt, amit megtalálhat az orrával az udvarban, a szántóföldön v. a lakásban. A viszonylag nagyobb szabadságban élő, sokat csavargó, egymást követő kutyák a különböző visszamaradt szagokból értesülnek arról, hogy mit ettek az előzők, és a nyomok után megtalálhatják azt a helyet, ahol esetleg még találnak élelmet.
Táplálkozás közben a kutya - akárcsak a farkas - farkát lefelé lógatva áll, és nyelvével lefetyeli a folyékony ételt v. a vizet, közben meglehetősen nagy zajt csap. Hasonló a sűrűbb élelem fogyasztása is: az étel egy részét alsó és felső fogsora közé szorítja, majd elengedi, közben fejét lefelé lökve hirtelen utánakap, szája hátulsó részébe továbbítja, majd gyorsan lenyeli. A csontokat és a nagyobb húsdarabokat hason fekvő helyzetben, két mellső mancsa között tartva, szemfogával darabokat szaggat ki belőle, majd zápfogával szétrágja.
A farkasok az odújuk környékén rendszerint elássák a zsákmánymaradékot, hideg időben így menthetik meg a táplálékot a madaraktól v. más dögevőktől. Ez az ösztönös viselkedés sok kutyán megfigyelhető. A kimondottan éhes kutya azonban ált. nem ássa el eledelét. Ez a bizonyos elrejtési reakció mindaddig nem működik, amíg a kutya nem evett eleget. Megtörténhet, hogy az állat - ha egyszerre több csontot is kap - nagy részüket v. akár valamennyit elrejti, még akkor is, ha esetleg órák óta nem evett.
Érdekes megfigyelni, hogyan viselkedik a csontot v. más könnyen vihető táplálékot elrejtő kutya. Nagyon jellegzetes a testtartása, a mozgása, minden mozdulata. Lassan szájába veszi a csontot és óvatosan, merev, de nem határozottan fölfelé mutató farokkal, elindul; mozgása céltudatosnak látszik, bár semmiféle meghatározott hely irányába nem halad. Ugyanakkor bizonyos harcias kedélyállapotba is kerül, s ennek megfelelően ún. önmutogató testtartást vesz fel.
Az elrejtés ált. több mozzanatból áll. Az első a megfelelő hely keresése; ez rendszerint félreeső, puha talajú terep, ahol a legkönnyebb gödröt ásni. A lakáson belül a szobakutya ezt a tevékenységet a legmeglepőbb és legkevésbé megfelelő helyeken igyekszik végrehajtani, pl. a szekrény és a fal közé, a kárpitozott bútorok sarkaiba próbálja elrejteni az élelmét. Ezért a viselkedésért nem szabad hibáztatni; öröklött ősi » ösztönök dolgoznak benne, amelyeket nem tud normálisan kielégíteni.
Szerencsésebbek azok az ebek, amelyek kertben, udvarban, tanyán élnek. Nagyjából a fejükkel azonos méretű gödröt ásnak a földbe, és abba helyezik el a táplálékot. Ásás közben a kérdéses ételdarab - amely legtöbbször csont - közvetlenül a kutya mellső lábai mellett fekszik, hogy még ilyenkor is szemmel tarthassa. Amikor a gödör elkészült, a kutya a csontot az orrával belelöki, majd belegyömöszöli a lyukba. Ezután néhányszor a csonthoz érinti az orrát: nyomogatja, elrendezi, majd a felkapart földet az orrával a csontra tolja és elegyengeti, hogy az ásás nyomai alig áthatók.
A kutya ált. őrzi az elásott csontot; úgy fekszik, hogy a feje az elrejtett csonthoz közel van, orra azonban más irányba mutat, mint a rejtekhely, mégpedig azért, mert nem akarja, hogy az elrejtett táplálék helyét más kutyák számára nyilvánvalóvá tegye. Ezt akkor is így teszi, ha nincsenek kutyák a közelben, hiszen öröklött, ősi ösztönök irányítják mozdulatait, tevékenységét.
A kutya napokig, hetekig v. akár hónapokig is visszaemlékezik, hogy hol ásta el a táplálékát. Játékos kedvében v. ha éhes - de gyakran féltékenységből is, ha másik kutya tűnik fel az elrejtett táplálék környékén -, előássa a zsákmányt, és enni kezdi. Az is előfordul, hogy csak azért ássa elő, hogy nyomban máshová vigye és ismét elrejtse.
A vadon élő állatok ~ét az élelembőség és az éhínség felváltva irányítja. Ennek a két végletnek a nyomai egészen napjainkig megtalálhatók a kutyában is. A legtöbb eb, ha nagy mennyiségű ételhez jut, az egészet befalja. Ha az állat annyit ehet, amennyi csak belefér, elhízik. Ennek ellenére akadnak olyan állatok, amelyek öreg korig megőrzik normális kondíciójukat.