BÁNYAI KORNÉL: A TISZA
búsan heversz vén csavargó Tiszánk,
melleden a Nap s Hold ódon érmeit
hordozva, mint egy rokkant katona.
a gyér füzek tövéhez, ezüst nyárfák
gyászolják mihaszna életed
folyton újuló szomorú zokogással.
roppant sírhalmok, üzenő őrhelyek,
miken mintha segítségért kiáltna,
esdőn dobálja karjait a tengeri.
falut, várost bejártál, jól tudod
a nálad is rokkantabb nép keservét
s ezeréves istentelen sorsát.
midőn piros páráit bocsátja a föld,
vidulsz fel kissé s megmutatod
elrendelt végzetünk e tájon.
tiszavirágjaid röpíted toronymagasban,
zúgó felhőkben szállnak s szennyes
habjaidba hullnak vissza holtan.
hirtelen haraggal felhorkansz, megvadulsz,
felkelsz betegágyadból s pezsgő
kedvedet holt tájainkra öntöd.