DR. SZABÓ ZOLTÁN
DR. SZABÓ ZOLTÁN
DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy korábbi kétperces felszólalásomban jeleztem volt, hogy megítélésem szerint az a rendszer, amiben a képviselők tiszteletdíjukat, javadalmazásukat, miegyebüket fölveszik, mélységesen álságos és mélységesen képmutató. Így van ez, sokan rámutattak már erre, 1990 óta. Az akkor megalakult első szabadon választott parlamentben intézték el tulajdonképpen az alkotmány Hankó Faragó Miklós úr által is említett passzusára hivatkozva azt, hogy a képviselők fizetése, vagy ahogy mondták, tiszteletdíja ne legyen kirívóan magas, azt mondhatnánk, ne ingerelje az állampolgárokat, hogy egy viszonylag alacsony tiszteletdíj mellé egy meglehetősen tekintélyes összegű - nem önmagában tekintélyes az összeg, hanem amiatt tekintélyes, hogy sem adó-, sem járulékfizetés nem terheli -, költségtérítésnek elkeresztelt, valójában jövedelemkiegészítést biztosítottak.
(13.10)
A költségtérítés, a nevével ellentétben, sohasem a költségek megtérítésére szolgált; a költségtérítés mindig is a képviselői jövedelem egy része volt. Ezért volt az a szabály, hogy átalányként kezelték, nem kellett vele elszámolni. De tekintettel arra, hogy már akkor sem terhelte meglehetősen magas személyi jövedelemadó- és járulékteher, ennek következtében viszonylag kicsi volt a szám, viszont ez nettóként számított hozzá a képviselő jövedelméhez.
A rendszer képmutatása, a rendszer álságossága akkor kezdődött, amikor nem merték kimondani azt, hogy a képviselői munka is munka, hogy a képviselőnek ezzel a tevékenységével, ahogy azt hiszem, Göndör képviselő úr mondta, ha tisztességesen végzi, nem napi nyolc, de annál valószínűleg több órát kell vele dolgoznia, ezért neki fizetés jár. Ezt a fizetést pedig úgy kell megállapítani, ahogyan ez a képviselő társadalmi státusát megilleti. Ez a rendszer azóta is fennmaradt.
A rendszerben 2000-ben vagy 2001-ben történt egyfajta változás, amikor az Orbán-kormány a képviselők fizetését úgy kívánta emelni, hogy a képviselői tiszteletdíjat nem emelte, mert az, hogy úgy mondjam, jobban szemet szúr, ehelyett a korábban, ha jól emlékszem, 35 százalékos költségtérítést duplázta meg 70 százalékosra. Vagyis a képviselői alapdíj 35 százaléka helyett 70 százalék járt a budapesti képviselőknek, és a távolabb lakó képviselőknek pedig ennek arányában járt több. Ez a rendszer képmutatásának a fokozása volt, ahogyan Göndör képviselő úr kimutatta az eredeti előterjesztői felszólalásában.
Kialakult az a helyzet, hogy a kellően messze lakó képviselőnek a teljes nettó jövedelme többségét a költségtérítés alkotja, vagyis előállt az a helyzet, amire már ő is utalt azóta egyszer és én is utaltam, az Országgyűlés úgy foglalkoztatta a képviselőit, ahogyan a feketén foglalkoztató vállalkozó foglalkoztatja a minimálbéren bejelentett alkalmazottait: alacsony jövedelem, ami után adózni kell és tb-járulékot kell fizetni, a többit pedig adó és járulék nélkül, hogy úgy mondjam, zsebbe fizette.
Amikor 2002-ben az új Országgyűlés megalakult, és egyik törvényével a képviselői tiszteletdíjak négy év óta változatlan összegén a kormánytöbbség 20 százalékkal emelni akart, akkor az ellenzéki képviselők egy része, a Fidesz-frakció mindenképpen ahhoz az eljáráshoz folyamodott, hogy szavakban hevesen ellenezte a képviselői tiszteletdíj emelését, a vitában ellene szólt, majd lévén kétharmados törvény, nem ellene szavazott, hanem nem nyomott gombot. Minthogy a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatával ez a törvény elfogadható volt, a kormánypárti képviselők szavazatával a törvényt elfogadták. A fideszes képviselők tehát, miközben a tiszteletdíj-emelés anyagi hasznát élvezték, aközben annak politikai konzekvenciáit nem kívánták vállalni, azt teljes egészében a kormánypárti képviselőkre hárították.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a képmutatás netovábbja volt, amit akkor a fideszes képviselőtársaink műveltek. Én úgy látom, hogy ez a magatartás folytatódik pillanatnyilag.
A jelen törvényjavaslat semmi egyebet nem kíván, mint megszüntetni azt az általam eddig álságosnak nevezett állapotot, hogy a képviselői jövedelem egy része adó- és járulékteher nélkül, mintegy rejtetten vagy félig bevallottan, zsebbe kerül. Ettől a törvényjavaslattól egyetlen képviselőnek sem lesz jelentősen több vagy jelentősen kevesebb az a jövedelme, amit az Országgyűléstől húz - néhány ezer forintos eltérések felfelé-lefelé természetesen elképzelhetőek, hiszen olyan törvényt nem lehet hozni, amelyik darabra megmondja, hogy melyik képviselő mennyit keressen -, de lényegét tekintve egyetlen képviselőnek sem lesz sem több, sem kevesebb a havi jövedelme, amelyet az Országgyűlés Hivatala folyósít neki. De ez a jövedelme, ha e törvényjavaslatot elfogadnók, ugyanolyan jövedelem lenne, mint bárki másé ebben az országban, a portástól kezdve a bank elnök-vezérigazgatójáig, vagyis olyan jövedelem, ami után adót, járulékot fizetett, és amelynek a bruttó összegét nem valamiféle rosszul értelmezett szemérem okán elrejti a nyilvánosság elől.
Hock képviselő úrnak persze sok tekintetben igaza van. Igaza van abban, hogy a törvényjavaslat vitájában, hogy úgy mondjam, torát üli a populizmus. Ez a háromszorosára emelt fizetés megítélésem szerint ennek a populizmusnak szép példája. Abban nincs igaza Hock képviselő úrnak, hogy mi azt állítjuk, hogy aki ezt nem szavazza meg, az mutyizni akar a költségtérítéssel. (Hock Zoltán közbeszól.) Nem, nem ezt állítjuk!
Azt állítjuk, hogy aki ezt a törvényjavaslatot ellenzi, és ilyen érvek alapján ellenzi, az egész egyszerűen a tisztánlátás, “a képviselő ugyanolyan állampolgár, mint az összes többi” elve helyett olcsó politikai hasznot kíván szerezni. Ezt hívják közönségesen populizmusnak. Egy tisztességes, mindenki számára vállalható szabályozást - mert hiszen nem a képviselők jövedelmét növeljük ezzel, hanem világossá tesszük, hogy más állampolgárnak ugyanehhez a jövedelemhez mennyit kell keresnie - elleneznek azért, mert nagyon jól eladható szlogen az, hogy ezek háromszorosára akarják emelni a fizetésüket.
Rubovszky képviselő úrnak sincs igaza egyébként. Amikor 2006-ban a képviselői fizetések csökkentésével indítottuk a ciklust, akkor nincs igaza abban, hogy ennek nem volt sajtóvisszhangja. Az volt a sajtóvisszhangja, hogy ezek a mocskosok már megint a saját fizetésükkel foglalkoznak először. Az valóban nem jelent meg, hogy úgy foglalkoztunk vele, hogy csökkentettük, de ez egy másik kérdés.
Én tehát azt gondolom, hogy Hock képviselő úrnak sok tekintetben igaza van. Itt egy olyan iszapbirkózás folyik, amelynek a végén mindenki iszapos lesz. Ez nem jó. Azonban úgy látom, hogy a helyzet sajnos ugyanaz, mint amit valaha az egyik ellenfele, ha jól emlékszem, Rockefellerről mondott. Azt mondta az illető Rockefellerről, hogy vele vitatkozni, vagy vele harcba szállni olyan, mintha az ember egy disznóval birkózna: mind a ketten sárosak leszünk, de a disznó még élvezi is.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiból.)
