Armálisokat paraszt-származású vagy (még inkább) birtokos nemes embereknek osztogattak a kései középkorban, – az állam fejei: a koronás királyok. A tordai Pogány Miklós esete tudtunkra az első, hogy városi polgárt ér e kitüntetés, az állam fejétől ugyan, a ki azonban nem koronás király.
E két körűlmény találkozása első pillanatra érdekessé teszi czímerlevelünket, s kiemeli eddig felkutatott társainak ékes sorozatából.
Tudjuk, Zsigmond király kezdé nálunk – külföldi mintára – sűrűbben adományozni az érdem-jutalmazás emez olcsóbb fajtáját. Azonban a czímer sohasem gyökeredzett nálunk a nemesi társadalom mélyebb szervezetében, miként a hűbéri és lovagi élet szabályos formái közé szorúlt nyugoton. Fölvehette és viselhette – valamint nevét – bármely birtokos nemes a czímert is, mely szintén megkülönböztette másoktól s jelölé eredetét, rokonságát. És valóban a régi czímereknek ma is ez legfőbb hasznuk a történettudományban: a genealogiák útmutatói, próbakövei. Jelentősebb, hogy úgy mondjuk: hivatalos szerepet csak az oklevelek pecsétein viseltek, a nélkül azonban, hogy egyes magános czímerpecsétek végleges kötelező erejét a törvény valaha elismerte volna.
A királyi szentesítés azonban, valamint a fejedelmi kegy részesévé tette a czímer tuajdonosát, magát a czímert is az előkelőség nimbusával ruházta föl. Ez úton ugyanabban a korszakban, mely a kisebb nemesség és általában a közép-osztályok politikai szerepének kezdetét látta, – válik önálló becsűvé a nemesi czímer is, mely idáig csak egyszerű folyománya volt a földbirtokon alapúlt magyar nemességnek. Eddig a birtoknak királyi adománya ruházott föl az összes nemesi jogokkal, közte esetleg a czímerválasztás és viselés jogával is; most már egyedűl a czímeres levél is nemessé tehetett. Azonban csak ha ezt határozottan kifejezé, úgy hogy a nemesség királyi adományához tulajdonkép czímerre nem is volt szükség, s viszont egyedűl a czímer nem nemesített meg semmiféle polgárt vagy parasztot.
Kétségtelen, hogy a czímer-levelek eme nagyobb divatja óta a czímerek értéke és jelentősége a köztudatban általában s azok előtt is meggyarapodott, a kik az egyszerű czímereslevélre már nem voltak rászorúlva. Erről tanúskodnak a feltünedező czímerbővítések, a sisakot ékítő koronák, a pajzsot övező sárkányok, melyek már a czímer előkelőségének fokozását czélozzák s így a czímerlevél-cultus fejlődését is jelzik. E czélra szolgáló különös, állandó hatóság vagy kötelező szabály után azonban hasztalan kutatnánk, legfeljebb az udvari czímerrajzoló kérdését vethetjük föl. A korszak végén Verbőczy egyátalán nem ismeri el a nemesi czímer jogi szükségességét. A fő, a lényeg, a miről a törvénynek beszélni érdemes e kései középkorban s a miről szakadatlan beszél is: a birtokadomány.
Egyedűl ez méltó jutalma a katonai és politikai érdemeknek. E józan felfogás a magyar jellemből foly, mely önérzetes, becsületre, méltóságra 81vágyik ugyan, de pusztán a külsőségeket csak elfajúltában bálványozza s a társadalmi boldogulás alapjáúl is a közügy szolgálatában szerzett érdemeket tekinti.
Amaz józan, jogász felfogás lengi át a Hunyadi János kormányzóvá választásakor alkotott decretumot is. Legfontosabb dolognak tartják a rendek a kormányzónak a birtokadományozásra nézve adott jogkörét részletezni és körűlírni, korlátozván őt 32 sessióra, a király utólagos megerősítése mellett. A királyi hatalom többi ágairól semmi szó, beleértették ebbe a pragraphusba: «Item eligent…unum gubernatorem.» Csak nagyjából jelzik a saját pecsétjökről szóló czikkekben, hogy az ellenőrzés jogát nem engedik ki kezökből.
Mint csekélyebbet, a czímer-adományozás jogát is beleértették abba a hatalomkörbe, melyet a kormányzó a király nevében gyakorolt. «Auctoritate nostrć gubernationis» adja 1447-ben Pogány Miklós tordai polgárnak a mi oklevelünket, 1448-ban pedig Berekszói Péter nemesnek egy szintén díszes armálist.
Jellemző, hogy mindkét adományos erdélyi, személyes híve és szolgája (régi értelemben) a kormányzónak, mint voltak Zsigmond királynak a Csapiak, Barocz-ok, Mogyiak, Csontos-ok, Kisfaludiak, zágrábi Dabiak stb., kiket czímerleveleivel kitüntetett. E vidéken viselte Hunyadi első főtiszteit (a szörényi bánságot s az erdélyi vajdaságot), e tájon: Erdélyen kívűl Magyarország délkeleti kisebb felében terűltek el hatalmas uradalmai, innen újonczozta legelszántabb híveit, e vidék népét ismerte tehát személyes tapasztalásból legjobban, s emelete magával mint hatalma biztos támaszát – csodálatos s mégis oly egyszerű pályáján. Tömegesen hozta át az e részekben letelepűlt oláhságot is a nemesség kötelékébe, főleg Hunyad- és Temesmegyében, kijebb tolva ez által a magyar nemesi társadalom biztos határait az ország déli legszélsőbb határvonaláig.
Birtok-adomány-levelei is nagyrészt e vidékre szólnak, északibb tájakon s a Dunántúl szembetűnően kevesebb a szerepe, hatalma, szerencséje. Így midőn az idegen Kasói Jodokot, Végles urát a magyar nemességgel felruházzák, e különben is jelentősebb tényről a kormányzó, Dénes bibornok, Garai László nádor, Ujlaki Miklós és Rozgonyi János erd. vajdák, és Pálóczi László országbíró, mint országnagyok neve és pecsétei alatt állítják ki az egyszerű nemesi levelet 1451-ben.
Egy erdélyi polgárra nézve azonban elég lehetett a kormányzó adomány-levele is.
Pogány Miklós élete pályájáról sok apró részletet nem mondhatunk. Magának a czímerlevélnek sablonjaiból alig böngészhetnénk ki valamit, ha segítségünkre nem jönne némely más oklevél, szintén a gr. Bethlen-család gazdag levéltárából, – a Pogányok leveles-ládájának töredékei. A Miklós egyik hatod-ízi leányági unokája Váradi Borbála ugyanis Bethlen Jánoshoz ment férjhez s a tőle származó fiúk révén juthattak ez iratok a Bethlenek levéltárába, a Pogány-család egyetlen évszámot tartalmazó (XVII. századi eredetű) genealogiájával együtt, melyet bár kritikailag kellően méltányolni nem tudunk, a jövendő kutatás számára közzétenni szintén kötelességünknek tartottunk.
Pogány István (1407); Miklós czímerszerző 1444–1466. neje Orsolya.; Tamás neje czegei Vas (Domonkos leánya) Erzsébet; Ilona férje bágyoni Hadnagy Balázs; Dorottya férje Csegezi Imre; Katalin férje Várfalvi Balázs; János neje Boér Margit.; Erzsébet férje (tordai) Fejér, másként Pogány Lukács.; Anna férje (tordai) Nagy Máté.; Felsősövényfalvi Nagy Gáspárné.; Felsősövényfalvi Nagy Boldizsár.; Klára férje Székely Tamás.; György.; János.; Csegezi Jánosné.; Gergely.; Miklós †; Imre.; Borbála férje Szabó István.; János.; Borbála férje Gyulai Gáspár.; Ilona férje Vernes János.; János neje Székely Erzsébet.; Anna férje Thúri Mihály.; Szabó (deák) János.; János neje Szalai Katalin.; Mihály †; Borbála férje Váradi Miklós.; borbála férje Bethlen János.; Katalin 1. férje Szászvárosi (deák) András. 2. férje Boér István.; Anna férje Tamás (deák).; Anna férje (kolozsvári) Hertely János.; Borbála férje (enyedi) János (deák).; Anna «nunc vivens».; Miklós.; Pál.; Borbála.; János †; György †; Mihály †;
82E szerint Miklósnak István volt az atyja, a ki 1407-ben is élt. Ha családfánk ez adata hitelre méltó, Miklóst már nem képzelhetjük ifjú embernek a XV. század 40-es éveiben. Alakja 1444-ben bukkan föl előttünk, mint érdemes, becsűlt tordai polgáré, kinek e város előljárósága ünnepélyesen adományoz egy a város határában levő halas-tavat vagy víztartót, «meg lévén győződve, hogy ebből az adományból a városnak inkább haszna mint kára lesz.»
Egyebet azonban még nem hallunk felőle. 1447-ben ismerjük meg őt közelebbről. A rá vonatkozó összes fontosabb iratok ebből az évből valók, ennek vége hozta meg czímeres-levelét is.
Ekkor már a tordai királyi sókamarai hivatal élén áll mint kamarás, Szindi Imre szinténTorda városi polgárral együtt. E tisztében gondos, lelkiismeretes, szorgalmas ember, – a kormányzó szavai szerint, kinek ebbeli dícsérete fölűlemelkedik az oklevél-formulák megszokott színtelen sablonjain. Közönséges látvány a középkorban, hogy egy-egy városi polgár – a mint ma mondanók – közgazdasági téren szerez érdemeket. Az azonban ritkább eset, hogy magyar ember tűnjék föl e pályán. E felötlő körűlményt Torda városnak, ez elsőrangú sóbánya-telepnek tiszta magyar lakossága fejti meg, melynek előkelő polgárai: a Balogok, Szindiek, Csákányok, Szabók, Mézesek, Szőkék, Szőcsök, Pecsétesek stb., kimagaslóbb tipusa pedig ez időben: Pogány Miklós.
S a kormányzó, maga is nagy szerző és jó gazda, szivesen méltányolta ez oly férfiú működését, ki a középkori államgazdaság amaz egyik főágának jövedelmezőségét buzgósága által fokozni tudta, s ez által nehéz hadjárataihoz a 83szükséges anyagi eszközöket biztosabban, bővebben szolgáltatá.
Ezenkívűl Pogány Miklós – Szindi Imrével együtt – 1500 aranyat kölcsön is adott a kormányzónak, szintén eme közczélra: hadjáratai költségeire. S végűl – ritka, csaknem példátlan látvány – egyszerű polgár létére részt vesz magokban a harczokban is: a Vaskapunál vívott hires csatában s a havaselvi és a Balkán-félszigeti hosszú hadjáratokban s társával Szindivel együtt «vérének hullásával» is szolgálja urát és hazáját.
Ezzel a legméltóbb jutalomra: a magyar nemesi birtokra és czímerre is bővebben érdemesíté magát. S a kormányzó, ki valódi nagy emberek módjára nemcsak fölfelé követelte és méltányolta a hívséget és háládatosságot, hanem lefelé gyakorolni is kötelességének tartá, – egymásután részelteté Pogányt érdemei jutalmában.
Február 19-én, főleg a sókamaránál kifejtett hasznos működéseért, tordai házát – a melyben lakott – a hozzátartozó malmokkal, szőlőkkel és szántóföldekkel örökre szabaddá teszi a királyi rendes és rendkívüli census és ajándék alól, elrendelvén, hogy a város évi adójából e réven évenkint 4 forintot vonjanak le. Árpil 11-én pedig a kölcsönzött 1500 forintért a Küküllővárhoz tartozó Tatárlaka falut – e vártól elkülönítvén – adja neki zálogba. E zálogot a következő évben Váczon kelt levelükben az országnagyok is megerősítették. Végre október 12-én Temesváron örök adományúl ruházza rá Tatárlakát, melylyel, immár mint nemesi birtokkal, együtt járt a magyar nemesség is; másnap pedig ez adományát a nemesi czímerlevéllel diszíti föl.
Pogány Miklós sokáig élt még ezután. S az okiratokban, melyek róla szólnak, rendszerint «nobilis et circumspectus» czímmel illetik. Csak Mátyás királynak az adóelengedést megerősítő leveléből felejtették ki a – nobilist. (1459.) V. László azonban 1453-ban, midőn a ház-adómentességről szóló levelet átirja, az oklevél régi szövegéhez a nemesi szabadságnak azt a sarkalatos pontját is csatolja, hogy: kivéve a bűnügyeket, semmi okért se lehessen bárkit is letartóztatni ez adómentes házban és udvarán.
1466-ban találkozunk utoljára nemes tordai Pogány Miklóssal. A kolozsmonostori konventben személyesen irat át egy levelet, melynek tartalmáról azonban a konvent jegyzője nem tartá érdemesnekmegemlékezni.
Közvetetlen utódja – genealogiánk szerint – Tamás volt, kinek unokájában Miklósban már kihalt a család fiága. Leányunokáiban azonban több nemesnek és (Torda, Kolozsvár és Enyed városi) polgárnak adott feleséget és anyát.