A székely rendi társadalom fejlődése a magyar rendi társadalom fejlődésétől több tekintetben eltér. Ennek az eltérésnek okát csak akkor értjük meg, ha előbb egy kérdést tisztázunk, mely a következő: Árpád fejedelem népének Magyarország területén való megjelenése előtt itt laktak-e már a székelyek, s valóban a húnoktól való származásának hagyományát őrző nép volt-e a székelység? Ha a források fényénél e kérdésre megnyugtatóan kielégítő feleletet sikerül kapnunk, akkor megértjük a székely nemzet sajátos történeti fejlődésének okát.
Tanulmányomnak nem tárgya a székely nemzet eredete. Az a kérdés, hogy a székelységnek a húnokkal való kapcsolata miben állott, tárgykörömön kívül esik. E tekintetben a történettudomány mai állásfoglalása alapján elég annyit mondanom, hogy a székelyek ahhoz a nyugati törökséghez tartoztak, amelynek a húnok, az avarok és Árpád magyarjainak török eleme is egyes részeit alkották, s a hatalmas kiterjedésű hún birodalom virágzásának idejében annak kebelében éltek. Írásos emlékeink szerint a székelység hat nemzetségre oszlott, s minden nemzetségben négy ág volt, mely felosztás ősi emléket őrzött meg és nem keletkezhetett későbbi telepítés során. Feltűnő ennek egyezése az oguz-török törzsrendszerrel, ahol szintén hat törzs volt, s minden törzsben négy nemzetség. Ugyancsak török eredetre vall szálláshelyüknek ősi elnevezése, a csigla szó, valamint a róvásírás és a hivatali tisztségeknek vérségi alapon való öröklése. Kétségtelen az is, hogy a székely nem valamely foglalkozást jelentő szó, hanem mint nemzetnév nomen proprium, mellyel középkori okleveleinkben a magyartól eltérő nemzetet jelöltek meg. A székely népnév értelme a török nyelvből fejthető meg, s eredetileg annyit jelent, mint a herceg törzse, a herceg népe.
Ennek előrebocsátása után arra az előbb feltett kérdésre felelek, hogy Árpád népének hazánk területén való megjelenése előtt itt laktak-e már a székelyek, s valóban a húnoktól való származásának hagyományát őrző nép volt-e a székelység? E kérdés eldöntésénél első sorban Névtelen Jegyzőre hivatkozom, aki krónikájának 50-ik fejezetében azt mondja, hogy «a székelyek, kik előbb Attila király népei voltak, meghallván Ősbő hírét, mindnyájan békességesen elébe menének és fiaikat különféle ajándékokkal önként túszokul adák, s Ősbő serege előtt az első sorban kezdének Ménmarót ellen harcolni». Kézai Simon krónikája I. könyve IV. fejezetének 6. §-ában pedig a következőket írja: «Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekültek, ezek félvén a nyugati nemzetektől, Árpád idejéig a Csiglamezőn maradtak, s ott magukat nem húnoknak, hanem székelyeknek nevezték. E székelyek ugyanis a húnok maradványai, akik mikor meghallották, hogy a magyarok másodszor is Pannóniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténia határán és miután Pannóniát együttesen hatalmukba vették, ebből részt kaptak, de nem a pannóniai alföldön, hanem a blakokkal együtt a határszéli hegyek közt kapták ki részüket. Így tehát a blakok közé keveredve, amint mondják, azoknak betűit használják». Ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy a Csiglamező Erdélyben van; a s a székelyek nyilván azért mentek a magyarok elé, mert Árpád velük már előbb érintkezésben állott. Ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a székelyeknek a húnokhoz 2tartozását és hazánk területén való korábbi ittlakását a XII. században írt első ismert magyar krónika mondja, akkor ezt az állítást feltétlenül elfogadhatjuk. Ha őseink Erdélyt csak a X. vagy XI. században szállották volna meg és a székelyek is csak ekkor telepedtek volna oda, akkor erről a hadászatilag jelentős és nagyfontosságú dologról a XII. és XIII. századbeli krónikaírók – akiknek még a Szent László korabeli Gesta Ungarorum rendelkezésükre állott – nyilván tudtak volna, s ha ezt az eseményt valamilyen okból tudatosan elhallgatnák is, a székelyekről semmiesetre sem mondanák azt, hogy már a magyarok bejövetele előtt Erdélyben laktak. Hitelt érdemel ez az állítás azért is, mert Árpád honfoglalásának és a tőle származó dicsőséges királyi családnak krónikásai nem írták volna a székelyekről, hogy már Árpád előtt hazánkban voltak, ha erre nem lett volna komoly bizonyítékuk. Igaznak fogadhatjuk el tehát azt az állítást, hogy a székelyek már a magyarok megjelenése előtt hazánkban laktak és a nemzeti köztudat őket a húnokhoz tartozóknak ismerte. Hóman Bálint ugyancsak azt állapítja meg, hogy «a XI. században a székelyeket Magyarország honfoglalás előtti lakóinak és Attila népének tartották».
A székelység hazánk területén többfelé elszórtan lakott. A nyugati és a déli határszéleken, valamint egyebütt is éppen úgy feltalálható, mint Erdélyben. Legnagyobb tömegben nyilvánvalóan az erdélyi részekben a Csiglamezőn élt. Ezért a délkeleti részeken jelölték ki szálláshelyét és az ottlakóknak biztosították a székely törzsszervezet fenntartását, mert ezt a szervezetet egymástól távoleső kis területeken lehetetlen lett volna életben tartani. Az ország többi részében lakó székelység előtt tehát két lehetőség állott: a honfoglaláskori lakóhelyén való megmaradás és ezzel együtt a környező népességbe való folyamatos beolvadás, vagy a délkeleti Székelyföldre való átköltözés. Úgy látszik, hogy a Moson és Pozsony környéki székelység egy csoportja az utóbbit választotta s átköltözésének emlékét az Aranyosszékkel akkor még nem bővült Székelyföld nyugati szélén fekvő Marosszéknek Moson nevű faluja, továbbá ebben a székben fennmaradt Pozsony nemzetségi ágnév őrzik. Ennek az átköltözésnek lehet emléke az ugyancsak Marosszékben előforduló és németszármazásúnak látszó Vácmán ágnév is. A Nagy Károly frank-római császár által szervezett, s Moson és Pozsony környékén fekvő avar népességű határgrófság lakossága 875 körül keresztény volt. Talán ez adja magyarázatát a marosszéki székelység nemzetségi és ági nevei közül az Ábrán, Adorján, Balázs, Gyerő, György, Karácson és Péter neveknek, melyek korai keresztény hatásra vallanak. Ezek a körülmények megengedik azt a feltevést, hogy a nyugati székelyek a magyarok bejövetelekor már keresztények voltak, nemzetségi és ági neveiket a kereszténység hatása alatt korábban megváltoztatták és erdélyi testvéreikhez költöző csoportjaik ezeket a neveket vitték magukkal.
Ha a krónikák állítását összevetjük a székelyek régi emlékeivel, történetével és sajátos jogviszonyaival, akkor a székelységben olyan törökfajú népet látunk, mely a magyarság török elemeivel rokonságban állott, azzal közösen hún-hagyományt őrzött, már Árpád honfoglalása előtt hazánk területén lakott és a beözönlő magyarságban fajtestvéreit látva, ahhoz az új haza területén önként békésen csatlakozott. A székelység a haza védelmében fegyveresen résztvett és a törökfajú csatlakozó népek szokása szerint a harcban az első hadrendben küzdött, emellett az államalkotó magyarság összes előjogait és mentességeit élvezte, s csak a fejedelem trónraléptekor, első házassága és első fia születése alkalmával adott ú. n. ökörajándékot. Ezzel szemben a magyar nemzet tiszteletben tartotta az új haza területén már itt talált s önkéntesen és békésen csatlakozott fajrokon székelységnek a törzsszervezet fenntartására irányuló és soha fel nem adott kivánságát. Ha a székelyek helyzetét a többi törzs sorsával összehasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy a törzsszervezet fenntartása a székelységnek ősi joga volt, melyet a magyar nemzet egyetemes köztudata mint székely kiváltságot ismert. A székelyek féltékenyen őrizték ezt az ősi szervezetet, mely nem a király kegyelméből eredt, hanem az első foglalás jogán alapult, s melynek megváltoztatására a királyi hatalom nem volt illetékes.
Így maradt fenn a magyar nemzet mellett a székely is politikai nemzetként. Ez az oka annak, hogy a magyar királyi hatalom a székely rendi társadalomnak a magyar társadalomtól eltérő fejlődését a legújabb időig mindenkor elismerte. 3A székely törzsszervezet fennmaradásából az egyetemes magyar történettudománynak az az előnye, hogy annak keretében a törzsi élet eljutott az írásbeliség korába. Így a székely vonatkozású oklevelek nyujtotta anyagból visszakövetkeztethetünk a magyar törzsek jogviszonyaira, amelyek már az írásbeliség bevezetése előtt a királyi vármegyékbe beolvadván, csak igen kevésszámú okleveles emléket hagyhattak az utókorra.