Arany János: Hatodik ének
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajtnok ébred hősi lanton.
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -,
Üldözik a szarvas-gímet.
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor ím eltűnik.
Kur vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. -
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vízen.
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Érjük utól azt a gímet.
És - akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy füszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszéjjel.
Hogy e vadat mér' kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka;
Mint madarat az árnyéka.
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
- Köd előtte, köd utána -
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elől elenyésze.
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen; fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Merre van, a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.
De a földi lyányok szépe,
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
Kilenc ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.
Szívszakasztó mesterséget:
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem' hatja,
Szűzek árnya-fordulatja.
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe'-
Mind a körbe', sok az ölbe'.
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?...
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen, százan,
Megosztoztak mind a százon.
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.