József Attila: [KELTEZETLEN TÖREDÉKEK]
mindíg más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.
nem írni volna jó,
Sokat megérzett az ujja hegyén,
Megérzett mindent a bőrén,
Kicsit
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanúl.
házban szegény vak ember fölbotorkált
öt emeletet. Az ötödiken
már sikoltásra tárta puszta torkát,
hogy most majd leveti magát a mélybe,
s ekkor kinyílt egy konyhaajtó félve
a vágy, mely elmém kockáival játszik,
hogy ugy szeressen az egész világ
téged s engem, mint anya kisfiát
egyetlen kisfiát, vagy kisleányát.
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
de nem húzza le, ami kell.
Lágy verőfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel.
s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz!
Ez a bölcs átok addig fogjon,
mig vitatni s szeretni tudsz!
iránt ismerem szép kötelességem
mikor valakit pompával temetnek
ne ünnepelje bennem senki hősét,
ily ünneplést én Istenre hagyok.
Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.
Versem azé, ki szivem versbe kérte
és nékem elég a barátság érte.
ugy másznak vakon a magányos sírig
a cikkázó fájdalom hirtelen
villámai után a félelem
homályával nagyranyilt szemük mélyén.
azért oly sebes és falánk
fölemeli fejét a gyermek,
bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing
s porba ejtik fejüket a kígyók,
akik feléje mérgeket lövellnek.
mint bolyhos bánatom hazája
mint egyszerü hajléktalan
szavam szerelem kérte.
Bocsássatok meg, hogyha jó a versem
és szeressetek érte.
s azt suttogom: igen, igen,
hogy a sors ringatózást hozzon
a tenger sirás vizeiben
vagyok mint a hideg, világos és nehéz.
gurul puhán emlékeim között.
Egy szőke est. De már nem emlékszem,
bosszankodó rózsa vagyok én
soványkodunk tökkáposztán
mely édes emlék izével etet.
Ha barna nagy szemed reám veted,
trillák szöknek, reggeli lárma támad,
mint napkeltekor. Kél a vágy utánad
beragyogván a végtelen teret.
Nem félsz-e, hogy ki téged így szeret