Juhász Gyula: Melankólia
Ha őszi est esője monoton
Zenéjével dobol ablakomon
És bennem fázón megborzong a lélek.
Sötét köpenyben, mint a zord zarándok,
Mentünk, mint néma zárdai barátok
A temetőkbe tartó utakon.
És oly unalmas, oly szomorú hóbort
Az élet, melynek lángja pislogott csak.
Hogy rövid álmunk, ez édesbús élet
Siet nagyon és addig mért ne éljek?