Kosztolányi Dezső: KÓRHÁZBÓL
Nyolc óra tájt
ezüstfehér a szűz betegszoba.
Komoly, merengő hangon üt az óra,
némán kihúny a lámpák lángsora.
csendben tipegnek elsuhanva túl
és sápatag szemmel reánk merengnek,
feszes, fehérlő főkötők alul.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.
A gyógyulók
ülnek szegény, feltámadt Krisztusok.
És gyenge hangjuk álmosan remegve
mint túlvilági muzsika susog.
a hófehér, szagos kötő-gomolyt.
Szemükben gyermekvágyak fénye tűn föl,
és sóhajos ajkuk búsan mosolyg.
világos, áttetsző, magányos árnyak
s már nem félnek, ha jő az éjszaka.
karjuk kitárják, várva, mint repül le
a gyógyulásnak halvány angyala.