Petőfi Sándor: FÉLRE MOSTAN...
Bú, te fekete, nehéz sisak!...
Jer, jókedv, te könnyű tarka csákó,
Melyen pajkos tollak inganak.
Vagy tulajdon gazdád keblinek...
Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
Mit keblemre bátran tűzhetek.
Amelyen a szív mártírkodik...
Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
Melyen a szív mennyről álmodik.
Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
Oly hatalmast, aminő közöttünk
Még soha nem ünnepeltetett.
Vond keresztül a nagy ég-iven;
Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet,
Hadd táncoljon lelkem és szivem!
Mért tartunk ilyen nagy ünnepet?
Csak azért, mert megtudom: a lyányka
Szeret-e hát avvagy nem szeret?
És szerelmet tőle nem hozunk:
Messze utra küldelek, barátom,
S többé tán nem is találkozunk.
Az időtől, mely most jőni fog,
De kihamvadt bátorságom lángja
Most, hogy épen kell, megint lobog.
Ki a síkra búsfélénken áll -
Vigalomra hát - vigan rohanjunk
A csatába - élet vagy halál - - !