Tompa Mihály: MIT KÉREK...
Tán gazdaságot, kincseket?
Oh nem biz én! megél az ember,
Megél aztán ahogy lehet.
És ámbár pénzem nagy ritkán akad:
Fel nem kötöm miatta magamat.
Ha tán feltörnéd kedvemért
A sziklazáru bérceket,
Ez órjás kincs-szekrényeket,
Hová még emberkéz nem ért;
S a bérc ezüstjét, aranyát
Mind lábaimhoz ontanád,
És kérdenéd:
Ha kell-e még?
Nem mondanám: elég!
Hosszú élet kivánatom?
Adj egy kedvem-szerinti órát, -
S száz meddő évért nem adom!
S ha kérni kell, azt kérem én:
Haljak meg annak idején;
Ha erőm s lelkem végkép kiapad:
Ne legyek az élet lába alatt;
S ha nincsen már e földön szerepem:
Kár volna csúfra itt ténfergenem.
Rövidebb, vagy hosszabb, mint kellene;
A vackornak is ilyen sorsa van:
Zölden nem jó, még rosszabb szotykosan.
A vén ember zsibvásárra kerül,
Hol olcsó, olcsó lesz kegyetlenül!
Melynek magasló ormirul,
Hirem, nevem fényes sugára
Az utókorra átpirul.
Kóró, vagy emlék áll sirom felett,
Örök felejtés, hű emlékezet
Árnyék- vagy sugár-képivel:
Az engem nem sujt, nem emel.
Ne add kezembe pallosát,
Mert amit én azzal mivelnék,
Magad is megsokallanád;
Mint a haragvó menny villáma:
Kezemben az gyilkolva járna.
S ki lészen néki orvosa?
Ti, kórvilágnak halvány bölcsei!
Ti gyógyitjátok meg? ... soha!
Hitvány kuruzslók! népek, századok
Millióinak vak vezérei!
Feleljetek, ha kezetek között
Megszünt-e az jajgatni, vérzeni?
Betüt szültők, hogy abban, mint a féreg
Saját mocskába', megteremjetek!
Az elv-, a rendszerért élet-halálra
Marjátok egymást, mint a bősz ebek.
És meddő elv-vitátok mellett
Az emberiség romlik, szenved.
Mi földi istenek!
Mi vagyunk sáfári az észnek,
Sötét éjben fénylő szövétnek,
Minket kövessetek!
S utánok sok század óta
Az emberi nem milliója
Bukdácsol, tévelyeg.
Mutassátok meg a sükert bár!
Az ember most se jobb: maradt a régi,
Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban,
Egymást mint a vadállat marja, tépi!
S mig akkor körme s agyara
Volt csupán, mellyel másnak ártott:
Ma ki ösmerné fegyverét,
A százrétű cselt s álnokságot?
Nem használ annak balzsam és kenet;
A megveszett föld tüzzel, vassal
Gyógyúl meg egykor, vagy soha; -
- Nem jó volna az én kezembe
A hatalomnak pallosa!
A hosszu élet mit sem adhat;
Nem kapok kincseken;
Csak egy ohajtásom van, oh sors!
Azt teljesitsd nekem:
Feltámadni sok század mulva;
Az éveknek sorát,
Melyek most életemre néznek,
Majd akkor élni át.
Hogy ennyi köny-, vér- és jajon
Magának mit veszen?
Mi vége lesz ezen
Veszett küzdés és hányatásnak?
Minő arca lesz a világnak
Tul egy évezreden ...?!