A magyar reformáció írói
A magyar reformáció írói
A már említetteken túl jó néhány jelentős íróegyéniség alkotott ebben a korszakban. Szkhárosi Horvát András az 1540-es években Tállyán írta szenvedélyes hangú és vitázó verseit, melyekben – Luther tanításaival összhangban – elsősorban a „fejedelmeket”, tehát a társadalom vezető rétegét, a főnemességet ostorozta. Ő ennek a korai korszaknak a legjobb költője, különösen egyetlen líraibb hangú költeménye („Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege...” 1549) közismert. Dévai Mátyás (†1545), akit magyar Luthernek is neveztek, adta ki az első magyar helyesírási kézikönyvet (Krakkó 1538). Sztárai Mihály (†1575) elsősorban mint énekszerző volt jelentős: gyülekezeti énekeket, bibliai históriákat és zsoltárparafrázisokat írt, de nem kevésbé fontosak hitvitázó drámái is (A papok házasságáról 1550, Igaz papságnak tiköre 1557-1559). Szegedi Gergely (1537-1566) szintén kiváló zsoltárparafrázisokat és gyülekezeti énekeket írt, míg debreceni lelkésztársa, Melius Juhász Péter (1532-1572) a teológiai és hitvitázó műveken, prédikációkon és bibliafordításokon kívül mint az első magyar füvészkönyv (Herbarium, megj. 1578) szerzője is jelentős. Huszár Gál (†1575) a nyomdász reformátor típusát képviselte, irodalomtörténeti szempontból legfontosabbak énekeskönyvei (1560, 1574). Meg kell még említenünk Szegedi Kis István (1505-1572) nevét, aki latin nyelvű teológiai munkáival európai hírnevet szerzett, ő az egyetlen magyar reformátor, akinek az arcképét is ismerjük. A szélsőséges unitárius irányzathoz tartozó Bogáti Fazakas Miklós (1548-1598 után) versszerzőként volt jelentős. Írt világi tárgyú históriás énekeket is, s emellett ő volt az első, aki mind a százötven zsoltárt magyarra fordította verses formában, úgy, hogy azok korabeli magyar dallamokra legyenek énekelhetők.
A reformáció irodalmából nőtt ki két nagy alkotóegyéniség, Heltai Gáspár és Bornemisza Péter.
