MÁGLA
MÁGLA, (mág-ol-a) fn. tt. máglát. Széles ért. halmaz, rakás, egymásra tetézett valami, vagy holmi, pl. máglában áll a pénze am. rakáson, halomban. Balaton mellékén Szalában nagyobbféle rakásba, boglyába halmozott széna, melyet körülbelül négy vagy hat ökrös szekér elvisz. Gyöke mág, röviden mag egy a magas szónak gyökével, mert a máglyában is alapfogalom a magasság. Mag gyökből lett az elavult magol, am. magassá alakít, csinál, innen magoló, magola s öszvevonva: magla, s ékezve: mágla. Rokon hozzá a mágicsál, l. ezt. Különösen így nevezik az egymásra halmozott rőzsefát, vagy ölfát, kádárfát. Innen máglára vagy máglatűzre itélni a boszorkányokat am. meggyujtott farakásra. Sándor I. szerént némely tájakon jelent hat kévéből álló rakást. Szabó Dávid szerént harmincz itczét tartalmazó mérték neve is, azonban a vidéket, hol ez értelemben divatozik, nem nevezi. Diószegi füvészkönyvében máglaszederj, a húszhímesek seregéből és sokanyások rendéből való, és a szederjek neme alá tartozó növényfaj, mely a málnától abban különbözik, hogy levelei többnyire hármasak (s talán innen a mágla nevezet), szára kék hamvas, hátragörbült fulánkos, nyelei hengeresek, gyümölcse fekete. (Rubus occidentalis.) A mágla szót jobbára lágyítva ejtik és írják: máglya, tájdivatosan: mágja; de szorosan az elemzéshez tartva okszerübb a mágla.
