209. NEMO
209. NEMO
– Zichy Géza dalműve –
Nemo… (mint villámtól sújtott hanyatt veti magát, s meghal. A zenekarban a Rákóczi induló teljes pompájában felhangzik, kurucz csoportok Rákóczi keresésére indulva baloldalon a Rákóczi-zászlóval megjelennek, Bercsényi átveszi a zászlót, és azzal a halottat letakarja.)”
…Ezzel az utolsó szerzői utasítással végződik a dalmű; s ez a nehány sor pompás tömörséggel jellemzi az egész munkát. Rákóczi: Nemo; kuruc-hangulat, zászlók. – Tegyük még hozzá: tárogató-hangok, bujdosó-hangulat; hazavágyódás; 1703-tól 1706-ig, Zrínyi Ilonának nikodémiai halálától… a trencséni bukásig. – Ez a dalmű levegője; és ez a háttere. Görög-tűz világítja meg az egészet; ágyúk helyett pedig bombasztok dörögnek benne. „Hazám! Hazám!” mondják benne elviselhetetlenül sokszor, továbbá ilyent és ehhez hasonlókat cselekszenek: „(Nemo térdet hajtva szó nélkül átnyújtja Zrínyi Ilona levelét. A zenekar halkan Zrínyi Ilona búcsúját játssza. Rákóczi a levelet olvassa, mindég jobban ellágyul, megcsókolja, s azután pedig ökölbe szorított kezekkel szíve táját veri. Látszik rajta, hogy iszonyúan küzd megeredő könnyeivel.” Egyebekben Rákóczi a könnyet „pilláim harmatának” nevezi. Hogy ilyen nagy ember: ilyen rossz novella-frázisokkal él,… ejnye, ejnye, nem jól teszi.
De ez csak a háttér; elől azonban Nemo alakja áll, és reflektorok vetik reá égő-vörös és smaragdzöld fényöket. Az operahősök hamis fennköltsége ömlik el rajta, a Cyrano-utánzatok kotyvasztott romantikájának köszönheti életét, s a hangneme a tenor, amelyet hurokként szorít össze a nyakkendő: „Trala, fogadom, családom javára nevemről lemondok.” Nemonak ugyanis a dalmű előjátékában még van neve. Eleknek hívják, és magyar fiú, aki az apjával török földre menekült. Az apja renegát lett, ő nem akart hitetlenek közé állni, hű maradt a hazájához, s nehogy „atyjának emléke címert meggyalázzon”, – nevéről „családja javára” lemond, s megesküszik: „Rákóczi névtelen szolgája maradok!” Hogy miért titkolja el a nevét? Holott, ha a saját neve alatt híven szolgálja a hazát, fényesen kiköszörülhetné a csorbát, amely apja révén „családja címerét” érte? És hogy családja neve így még sokkal tisztább lenne, mint volt az apja árulása előtt? Hogy miért választja mégis a névtelenséget? A felelet egyszerű. Mert akkor az egész dalmű, hogy úgy mondjuk, tárgytalanná vált volna. Akkor Zichy Géza gróf dalműve nem született volna meg. Mert erről a logikátlanságról szól a dalmű. Ezt a logikát talán dalmű-logikának lehetne nevezni. Avagy csak a rossz dalművek logikája ilyen? De mi a magunk részéről teljességgel nem tartjuk puszta előítéletnek, hogy a dalmű is lehet logikus.
Elek-Nemonak egyebekben is sok kellemetlenséget szerez, hogy névtelenséget fogad. Tudniillik eljut Rákóczi udvarába, s ott beleszeret Badinyi Klárába, a fejedelemasszony udvarhölgyébe. De az udvarhölgybe Desalleurs marquis is szerelmes, s ez az alávaló francia a legrútabb ráfogásokkal illeti a megkötött kezű Anonymust. Igaz, Eleknek egyetlen szavába kerülne, hogy a rágalmakkal végezzen. De mikor nem mondhatja ki ezt a szót, mikor megesküdött, hogy nem fog beszélni. Végül is az a sors éri, hogy az ártatlanul megvádolt embert kiűzik a fejedelem udvarából, és a színről szégyenszemre elkullogni kénytelen. Íme, ebből is látszik, milyen rosszul tette, hogy logikátlanságot követett el, sőt, meggondolatlanul, esküt is tett.
Legvégül mégis – hogy Zichy Géza gróf frazeológiájával éljünk – a jónak fölpirkadt hajnala. Desalleurs bevallja alávalóságát, s most már mi sem állana útjába, hogy „győzzön a jobb” és Nemo és Klára egymáséi legyenek. Mégsem így történik. Hanem a trencséni bukás következik, Rákóczit leverik, és Nemo Rákócziért föláldozza magát. Behozzák a színre, s ott előttünk meghal. Hogy miért kell ennek így történnie? Nem röstelljük bevallani, ebben nem vagyunk teljesen bizonyosak. Talán azért, mert így romantikusabb, megindítóbb és hatásosabb. A szerző legalább így gondolta.
Általán, annyi bizonyos, a dalműnek vannak hatásos részletei. Igaz, ezek a hatások a legdurvább fajtájúak, ok nélkül való hazafiaskodásokon és szerelmes érzelgősségeken alapulnak. A műkedvelőktől óvjon meg az Isten. De mikor a műkedvelő azután összeszedi magát, mikor ravaszkodni akar, és tehetségét a tömeg, vagy mondjuk a karzat szintjére akarja leszállítani: ez, ez a legrosszabb.
A dalmű zenéje jóval szerencsésebb a szövegnél. Nem egyenletes munka ugyan, és sohasem nagyigényű; de vannak igen csinos, tetszetős és hatásos részletei, s az előadás gondossága szeretettel emelte épp ezeket ki. Majdnem végig magyaros ez a muzsika, s majd minden motívuma valamelyik népdal töredékünkre támaszkodik. Helyes, ezen az úton is lehet keresni az idegen befolyásoktól mentes magyar operát. A „Nemo” ezt a végső célt még nem találta meg. Hogy úgy mondjuk, ez a zene csak a köntösében magyar, csak külsőségeiben s az ütemeiben, de a lelke nem az. A lelke: a legkülönneműbb opera-stílusok keverékéből kompilálódott. Berlioz Rákóczi-feldolgozása hatalmas munka, de senkisem mondhatja róla, hogy magyar, pedig egyetlen, legmagyarabb és legfelségesebb indulónk a tárgya. És Zichy Géza gróf sem használja fel mindig magyarul az ő magyar anyagát, hanem hol az olasz operák stílusában, hol a finomkodó franciák modorában, sőt itt-ott felötlőbb Wagner-reminiszcenciákra is bukkanunk. Az operát alkotó főbb momentumokat egy-egy jellegzetes motívum jelzi a zenekarban. Így: Zrínyi Ilonának van motívuma, Rákóczinak, Nemonak, Bercsényinek stb. S amily erőteljesek a muzsika drámai részletei, oly melegek és érzelemteljesek benne a líraiak. Néhány passzus pedig finomsággal és könnyedséggel lejt tova. A finálék biztos megépítése Zichy erős színpadi érzékét mutatja. A hangszerelés is ügyes és színes.
A dalmű zenéjének szerencsés részletei, meg a gondos, szép előadás határozott sikerre segítették a dalművet. Igen sokszor nyílt színen is fölhangzott a taps, felvonások után pedig tízszer és még többször is kiszólították a szereplőket és a szerzőt.
Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi, Takáts és Gábor énekelték a főbb szerepeket, és mindegyik tudása és művészete legjavával brillirozott. A pompás rendezésért Alszeghy Kálmánt, s a dalmű betanításáért Szikla karmestert illeti dicséret.
Budapesti Napló 1905. március 31.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
