11. FEJEZET • Palmyra, az eldorádói hercegnő
11. FEJEZET • Palmyra, az eldorádói hercegnő
Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narkotikus álmából, s széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép hercegasszony, se odaliszkok, se aranyedényekkel terített asztal, se duzzadó kerevet, se szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az éjjel a szögletekben hálót kötni.
Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra, az istállóajtók nyitva voltak: egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át betekintett a nagy mosé udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kába bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.
Senki sem felelt a hívására, csak a kongó nagytermek visszhangja.
Amint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva. Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon kívül semmi emlék, ami az eltűnt menyasszony után maradt volna. – Csak midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat, valami edző neddvel felírva:
„Amit a bolondság elveszített, azt az ész nem találja meg többé.”
Hátha mégis?
Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária Terézia-tallérokkal, s felkereste a palotájában a Nagy Serifet.
– Allah veled, vitéz Edrisz bég el-Homrah; váljék egészségedre a Kurbán-Bajrám ünnep!
– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.
– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonnyal. Tudod, hogy szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.
– Tudom, Nagy Serif.
– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogyha egy teve egymás után kilencszer ellik üszőborjút, akkor ez a teve felszabadíttatik minden további teherviselés alól, és szabadon bocsáttatik.
– Hát én nem törődöm a ti szabadon bocsátott tevéitekkel, Serif.
– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonnyal mondhatom neked, hogy ha tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüsttallérokkal, mégsem adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára felülj.
– Nem is szándékozom azt követelni.
– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat, s a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét Szádi, a nagy költő a „sivatag hajójának” nevezi a maga Gulisztánjában.
– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott maradjanak, ahol akarnak.
– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy búcsújárás alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját, hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért mégsem szent állat. A szultán Indiákról hozatott egyet, s nagy költséggel küldte el Mekkába. Ezer teve cipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen ne vesszen, és az édesvizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, amidőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát hegy lábáig, ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy lépést sem tett előre, hanem összerogyott, és meghalt.
– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Serif; benne van Mekka város történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled értesítést venni; hanem, íme, látod ezt az erszény pénzt? Tele van Mária Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, amely a gyauroktól jön. Ezt én teneked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a hercegnő, akivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.
– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Óh, én tudom jól, hogy mit mondanak e tárgyrul a költők, a halhatatlan Omájja a Taif vidékről: „ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi”, és a dicső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, aki azt mondta, hogy „ne temessétek el a föld alá a leányokat, akiket a kedveseik sírva keresnek”. Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a történetét, amelyet a „bahyrá”-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy Mohamed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét keresni, akiről megtudta, hogy az Damaszkuszban lakik. És már elérte a várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.) Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal, s így kiáltott a fülébe: „Óh, Mohamed, inkább kívánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni, s a hurik öleléseiben örökké élni?” Erre Mohamed újra fölült a tevére: a fél lábának a nyoma most is ott látható a Damaszkusz kapuja alatti sziklába benyomva.
Edrisz bég türelmetlenül kiáltá:
– De miután én nem akarok próféta lenni, se énnekem Gábor angyal semmit sem mondott…
– Nem engedted végigmondanom! – vágott a szavába a Nagy Serif. – Jól tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az özvegy asszonysághoz, Kadidzsához; s ámbátor ő még ifjú legény volt, Kadidzsa asszony pedig negyven esztendős, mégis abba lett szerelmes; az asszonynak az atyját, aki nem akarta a leányát a prófétához adni, leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis őtőlük származott a prófétának egész nemzetsége, akik mindnyájan zöld turbánt viselnek.
– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek, beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat – azért csak légy kegyes, Nagy Serif, megmondani az én hercegnőmnek a nevét, ha ismeretes előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!
– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy ki volt az „Isten oroszlánja”? Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el „Amr-ibn-Luhájj” a dzsiddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem tudom-e, hova rejtőzött el „Othman-ibn-Affán” a próféta legszebb leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, amelyben szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött? … Nem tudom-e …
– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már Allah és a próféta nevében, ki volt az én hercegasszonyom, akivel én összeházasodtam, s aki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?
– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a próféta szakállára és a saját apádnak a szakállára, hogy el nem árulod senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.
– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy magamban fogom tartani.
– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt „Palmyra, az eldorádói szultán hercegasszonya!”
Edrisz bég dühösen toporzékolt:
– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a nyakamba kötni, Nagy Serif!? Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem városnak a neve; Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő paradicsomuk, amelybe eljutni kívánkoznak, amit megítélhetsz a következő versből, mely a keresztények alkoránjában olvasható:
„Kövér disznók utcán járnak,
Szalonnájukkal kínálnak:
Kés van dugva a hátukba,
Úgy hordozzák a házakba,
Amely asszony tett egy metszést,
Visszadugja megint a kést.”
Szalonnájukkal kínálnak:
Kés van dugva a hátukba,
Úgy hordozzák a házakba,
Amely asszony tett egy metszést,
Visszadugja megint a kést.”
Eszerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, amely fölött igazhívők szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a holdban vagyon.
A Nagy Serif a hasát fogta nevettében.
– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házrul házra, s az asszonyok szalonnát vágnak belőlök? Allah zavarja meg őket! No, édes fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, amit még eddig nem tudtam. Azért nemhogy én venném el a te tallérjaidat, de még én teszek hozzá egy tallért azért a tudományért, amellyel megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a hercegnő felől, mint hogy ő Eldorádóból jött ide.
Edrisz bég a fejéhez vágta a Nagy Serifnek az ajándéktallért.
– Allah hosszabbítsa meg a füleidet, hogy máskor többet hallj!
Azzal elrohant nagy dühösködve.
De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt felelték neki, hogy az ő hercegasszonya Palmyra, eldorádói hercegnő. Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.
Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják megmondani a hercegnő nevét, majd megtudja azt Dzsiddában.
Nem időzött tovább: lóra ült, elutazott Dzsiddába.
Újból fölkereste a helytartó basát.
Az ismét igen szívesen látta; megvendégelte; nargilét hozatott neki.
Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat körülkerülgetni.
Kezdte az ajándékozáson.
– Hoztam neked vásárfiát az Arafát hegyi búcsúból, vitéz mohafiz!
– Allah fizesse meg, hogy ott is rám gondoltál. Mi lehet ez az ajándék?
– Egy szép arab kanca, szerszámostul, csojtárostul.
– Nemes ajándék. Mind tehozzád, mind énhozzám legméltóbb. Nem maradok el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza annak, amelyen te a kancát vetted.
– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak a fekete turbánosnak, akitől azt a lovat elvettem.
– Tehát vitézi harcban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól. No akkor tízszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.
– Valóban, tartoztam vele, hogy terólad megemlékezzem, dicső mohafiz. Mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy rövid időre színről színre láthatám.
– Ah, tehát meg voltál elégedve a hercegasszonyoddal?
– Úgy, mint a próféta a maga Aisahjával.
– No, ennek ugyan örülök.
– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisahja számára.
– Annyira megszeretted? Eszerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a csókolgatása meg a Zemzem kútvizének az iszogatása. Megszűntél holt szívű lenni?
– De egy egész lángba borult világot hordok most a szívemben.
– És mármost hova szaladsz vele? Tudod, hogy hová lett a hercegnőd?
– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Seriftől, aki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ adott, amivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott férfiú vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Teneked tudnod kell a hercegasszony nevét és az ország nevét, mely őt szülte – mert tenálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzsiddába érkezett.
– Igenis, Edrisz bég, tudom a hercegnő nevét is; azt is, hogy hol lakik. De azt én meg nem mondhatom.
– Énnekem nem mondhatod meg? Aki férje voltam.
– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan cenknek tartasz te engem, aki a rámbízott államtitkokat elárulja? Nem, Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok: kincseket ígértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kancádat, fiam; én a fejemmel játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te szívedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
