5. FEJEZET • A szultánleányok regéi | Jókai Mór Összes Művei

5. FEJEZET • A szultánleányok regéi

Amint a müezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a böjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a galamboknak a papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.

Edrisz bég is megtért a maga hercegasszonyával a templomhoz ragasztott palotába.

Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk fürdőszobáiban: amire valóban nagy szüksége van a Kába látogatóinak.

Azután a felhordott lakomához ültek.

Abban aztán megint nagy a mohamedán hitalapító bölcsessége, hogy ha nappal megkínozza is a híveit böjttel és a testi sanyargatással, de éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak éppen nem kérődző és nem hasított körmű állat húsát nem szabad nekik enni és kiforrott szőlőnedvet inni.

A hercegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizzsel főtt juhhús, mócsingos tevepúp (melynek ízes voltát maga a próféta fedezé fel), szultánkenyér, befőtt pisztáciák, vajban sült pisztrángok, jeges sorbeth (melyhez a jeget tíz mérföldnyi messzeségben levő jégbarlangból szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. Amit az úri házaspár el nem fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Misem veszett kárba.

Lakoma után a hercegnő kezébe adatta a kilenchúros lantját, s szép csengő hangon énekelt valami rögtönzött románcot, témának választva a mai nap élményeit: a Kába-látogatást; a Zemzem kútjáról való rögtönzést azonban átengedte Edrisz bégnek, aki szintén értett a mandolinpengetéshez s a versdúdoláshoz.

Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leírta a hercegasszonynak a szép termetét, mely a szent vízzel áztatott ihrám alatt kitűnt; a patyolat a víztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban, hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.

A hercegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.

– Mesélj nekem valamit – monda Edrisz bégnek. – Te bizonyosan sok mesét tudsz.

– A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.

– Péki! A Sekerbuli tud tündérmeséket, a Sekerpára pedig olyanokat, amik csintalan tartalmúak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét szeretnék hallani, ami igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.

– Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?

– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt a szokást, hogy a szultánok hercegleányai színből hozzáadassanak egy férfihoz, akitől aztán elválasztja őket a kivont kard.

– Igenis, tudom ennek a történetét, s ha megengeded, elmondom előtted.

A hercegnő végigheveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy pávatoll legyezővel hűsselte az arcát, mely folyvást takarva volt az aranylepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden a lábacskáit, amiket felváltva kidugdosott az ihrám alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha regélés közben a torka kiszáradna.

Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant húrjain volt, s amíg a rímre rátalált, a húrpengetés tölté ki az időközt.

„Tehát – volt az igazi hívők földén – távol a napköltén – egy uralkodó földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos – és jóságos – volt ítéletében: – egész életében. Kardját ismerte ellenség, – a szegények meg a kincsét; – rakva voltak egész pincék, – kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? – Trónusa volt színaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak ormán – az Alkorán – minden során – ragyogott rubint, gyémánt…”

Itt egyet ivott a pohárbul Edrisz, s megpengeté a mandolint, nem találva hirtelen a rímet arra, hogy gyémánt.

„Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, komoly bölcsek – élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az élő lény – a szultánnak kedvenc lyánya, – Allahnak remek talánya: – a szépséges el-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arcát fölfedte – a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.”

– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanút keltesz bennem, hogy nem vagy igazán holt szívű.

– Hiszen csak mesét mondok.

– No hát folytasd. De ne versben.

– Harun al Rasid válogathatott az igazhívő szultánok között, hogy melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a szép el-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a legszebb gyémántot.

A hercegnő helyreigazító szót ejtett közbe.

– Én úgy „hallottam”, hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun al Rasidnak húga volt, nem leánya.

– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így „tanultam” azt a tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképpen, mert amikor a barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a nővérének is vén leánynak kellett volna lenni, s te magad ítéld meg, hogy vajon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, amelynek a húrjai le vannak lankadva?

– Neked van igazad. Folytasd.

Edrisz bég ismét elővette a lantot, s folytatá a makámapengetést.

– A nagy dicső kalifának – sok vezérei valának – bírák, bölcsek és tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arcának sugáriban melegedett, – a barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hír toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa kegyence: – olyan nem volt, egyetlen se. – Egyszer a bájos szultánlány – Bajrámünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el távol – a szent földre Medinába – és Mekkának szent honába – földön üdvöt kérni, várni, – szentek lakta helyen járni. – „Oda lyányom, lyány be nem megy: – inkább Mohamedhez a hegy; hanem elébb férjhez adlak; – ne félj, azért el nem adlak; csupán színből látszóképpen – nem múlik a vőlegényen. – Itt van Dzsafár, a jobb kezem; – kezed az övébe teszem; – megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy bízzék a szíved benne.” – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt a párhoz: – „ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon: – a délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de mégsem való – csupáncsak szemeket csaló; – ilyen a ti egyezségtek: – abban a valóság vétek.” – Dzsafár meghajolt a parancs előtt. A hercegnő türelmetlenül közbeszólt.

– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a szultánleány?

– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom! – a kincshalom, – a kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, – virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét éjszakán – dúskált a nép a lakomán; – az utcákon folyott a bor: – a gyauroktól elrabolt; – abbul itatták a tevéket, – az táncolt mind, az lett részeg: – igazhívőnek az méreg. – És ezalatt a boldog, az irigyelt, a magasztalt pár: el-Abbása és a hős Dzsafár, – ahogy kellett – egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont kard…

– Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.

– A zarándokút hosszan tart: – egy év fordult, míg a szent portul leverhették saruikat, – mely el-Hedzse földjén rájuk tapadt: – el-Abbása megtért éppen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja – látszik meg a két orcáján: – a királylyány – elmentével piros rózsa – visszatértén fehér rózsa.

– Vajon mi baja lehetett?

– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek múltán – jött a titoknak nyomára! – milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fújja – leírja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – amely csupádon tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?

– Folytasd! – biztatá a hercegasszony.

– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelíd – miként elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és kelésük, – közös poharuk és késük; – az „én uram”, „én hitvesem” – volt a nevük – de sohasem – mondhatták, hogy „én kedvesem!” – A két szájnak szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. – Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, – zarándokútra Mekkába – a szent Kába – csókja után vágyik szívem – és te hívem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost, Arafátot; – az ereklyéket újra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán többet, – mint amiket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a búcsújárás! – Egész város – volt, ahol Harun megpihent – a sivatag közepiben: – választott testőrök százan; – lovasok rengeteg számban: – egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadok serege – oda teregette ihrámjait eléje a földre – azon jött be a városba.

– No, ezt a diadalutat nem irigylem tőle – szólt közbe a hercegasszony, ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.

– De kérlek, hercegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet vissza nem talál bele.

– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben: fáj a fülem már a rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? Ami közbeesett, azt elengedem.

Edrisz bég ledobta a földre a lantot e lehűtő szavak után, s aztán rövidebbre fogta az előadást.

– Mekkában a kalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emírtől, s abban telepedett le udvari kíséretével. Mindenütt Dzsafárral együtt járták be a szent helyeket, s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd japán selyemből, majd perzsa sálból úgy, hogy nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.

– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len- vagy gyapotszövetből?

– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürüt áldoznak a szegényeknek, meg lesz nekik bocsátva.

– Mért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?

– Nem kérdezted tőlem, asszonyom.

– Holnap selyemihrámot veszek föl.

– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun al Rasid ott ünnepelt Mekkában a Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok híveiknek ajándékokat osztogatni. Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket. Harun al Rasid maga köré gyűjté az emírjeit a palotájában. Egy nagy függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félrehúzódott. Egy bársonnyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken aranyláncok. Némelyiknek arca szeméremtől égett; távol keresztény kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiú és egy leány; olyan egyforma az arcuk, hogy ugyanegy színű, szabású kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiú, melyik a leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapókövekkel. „Te választasz legelőbb”, szólt a kalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyenc zavarba jött, tétovázni kezdett. „Utánad választanak a többi emírek, ami ottmarad, az jut Mazrurnak.” Ez volt a kalifa testőrinasa. Egy rút szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt, s azért nagy becsben állt előtte. „Nekem, tudom, hogy a két poronty marad!” – szólt nevetve Mazrur. – Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. – „Nem! Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied.” S azzal odament a rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva. – „El hamdu l’Ilah” (Dicsértessék Isten!) – kiálta fel erre Harun al Rasid. „Ezek a te gyermekeid!” – Dzsafár nem bírta őket eltagadni, úgy hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói félelemnél. Ott a kalifa színe előtt térdére vette a két gyermeket, és összecsókolgatá őket. Azután arcra borult a kalifa előtt gyermekeivel együtt, annak a lábait csókolva: „Bocsáss meg, hogy nem tudtam, ahogy parancsolád, holt szívű maradni; de Abbása olyan szép volt.” – „Szebb Allah” (áldassék Isten), monda a kalifa, „előre megmondám, hogy olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, amilyeneket más búcsújáratodban nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet.” – „Aldassék Allah! s tegye a te híredet örökkétartóvá!” – sóhajta fel Dzsafár, s a két kis csemetéjét kézen fogva elvitte a saját tanyájára. – Másnap aztán útra kelt a kalifa egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az utazás hetednapján éjszakára megszállottak az el-Anbari oázisnál az el-Urur klastromban, éjjel felhívatta a kalifa magához a kegyencét. Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen szolgával.

– Hát a gyermekekkel mi történt?

– Ott maradtak az el-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzetség negyedíziglen mind a börtönben veszett el.

– S ezt a kalifát nevezték al-Rasidnak? Az igazságosnak? – szólt a hercegnő felindultan.

– Méltán tették. Mert aki a hitét megszegi, az megérdemli a halált, habár a szultán első vezére legyen is. S aki fogadást tesz, tartsa meg azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja teszi is próbára a szívét.

– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kábát meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?

– Eltaláltad.

– S ma is fennáll még Harun al-Rasid ítélete, hogy aki a látszatot valónak veszi, fejét veszítse?

– Bizonyára fennáll! És „ha” a látszatból férjhez adott hajadon panaszt tesz az „embere” ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát, bizonyára levágják ennek a nyakát. – Jó szerencse, hogy a kard és a nyak között ott van a „ha”.

– De te nem vagy arról bizonyos, hogy ott van-e ez a szó?

– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is – mondá Edrisz. – Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas „Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohamed el-Hazán” szultán leányának a történetét, aminek még alig múlt egypár esztendeje.

Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé, s aztán az álomra menők imáját morzsolgatva a fogai között, szép csendesen elszunnyadt Allah árnyékában:

A hercegnő még sokáig ébren volt, s elnézte az alvónak az arcát: vajon „ki” lehet ez az ember?

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir