V. MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA
V. MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA
Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek. Magával hozta asszisztenciának Amarilliszt.
Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél, bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul jártam vele, azért csak megtettem.
A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt intézve, s abban marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához leányok számára.
– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből, se személyesen.
– Amarillisz ismeri.
– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?
– Hogyne!
– Ugyan mikor szerezte?
– Legyen ön megnyugtatva.
– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a marchesát valaha muzsikálni?
– Mondja ön, hogy hallotta.
– Hazudjam egy nagyot?
Amarillisz kenetteljes mosollyal mondó:
– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól – aztán hirtelen más hangba csapva át, azt mondá: – Biztosíthatom önt afelől, hogy a miniszter úr nem fogja azt öntől kérdezni.
Mit tehettem? Megadtam magamat.
Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere voltam (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt én mind viseltem az ő megbízásából). Korán reggel mehettem hozzá, a hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott, megtörülközött, inget váltott, s mikor készen volt, elvette tőlem a folyamodást.
Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi lehet ez?
– Tudom már! – mondá nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz. Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbásszal, s az iratot összehajtva, odadugta az íróasztalán levő bronz krokodilusfejnek a fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.
– El lesz intézve kívánságod szerint – mondá őkegyelmessége, s kezet nyújtott.
Én valami hálaformát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?
A miniszter még egy percig fogva tartó a kezemet, s azalatt, folyvást azzal a szemöldökrángató mosolygással, azt mondá:
– No, hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.
Azzal megrázta a kezemet, kegyesen elbocsátott.
És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa Violetta di Gamba zeneismeretéről.
Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német közmondás szerint nem rozsdásodik meg. – Bizonyosan a gumilásztikum.
Pár nap múlva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy őkegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válasszal érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.
Örülni fogok a szerencsének.
Délután a feleségem áthívatott a szobájába.
Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem a viola di gamba, az hiányzott nála.
Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!
No, ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság. Most is elég szép volt még, bár egy kicsit moletté lett.
A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk újult meg vele. Ő aztán hozzákezdett a historizáláshoz, hogy miként lett őrnagynéból márkinővé; én bizony nem vártam be a végit: „igazgatósági ülésem van, sietek”. Otthagytam a feleségemnél, beszélje el neki a múltakat, Amarillisznek pedig a még múltabbakat.
Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német proverbiummal: „Alte Liebe!” Ez az, ami „rostet nicht”.
Ej, ej, kegyelmes uram! mindjárt rosszat kell gondolni az emberről?
…No, hát most már vannak hárman.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
