III. SZÍN.
Oh kérlek, uram, ne fáradj tovább.
Bocsáss meg, a járás jót tesz nekem.
Jó éjt, s fogadd hálámat asszonyom.
Örültem a szerencsén.
Indulunk |
Férjem? |
Feküdjél le rögtön. Azonnal visszatérek.
Bocsásd el társalgónődet. Tégy a mint mondom.
Úgy teszek, férjem.
(Othello, Lodovico, Kiséret el.) |
Mi ez megint? Szelídebb, mint előbb.
Azt mondja: rögtön visszatér. Nekem
Feküdnöm, – rólad azt parancsolá, hogy
Elküldjelek.
Hogy elküldj engemet?
Azt mondta. Add hát éji öltönyöm –
Emiliám – s aztán isten veled.
Nem volna jó, megharagítni őt.
Vajha ne láttad volna őt soha! –
Ne mondd! Szívemnek ő oly kedves így,
Hogy még dühét, haragját, zord daczát is,
– Jöjj, fűzz ki, kérlek – szépnek tartanám.
Az ágyat úgy vetem, mint rendeléd.
Mindegy talán. Ah, mily bohók vagyunk!
Ha én előbb halok meg, oh takarj e
Leplekbe!
Ej, mi balgatag beszéd!
Anyámnak egy szolgáló lánya volt,
Kit szeretője megcsalt s elhagyott.
A fűzről egy dús dalt tudott szegény,
Egy ócska dalt, de sorsához talált.
Azt dallva halt meg. Ez a dal, egész
Éjjel ki nem megy a fejembül; úgy jő:
Hogy hajtsam én is félre a fejem
S daloljam el, mint a szegény Boris.
Kérlek, siess.
Elhozom éjruhádat? |
Nem. Fűzz ki csak. Ez a Lodovico
Szép férfi.
Szép s deli.
Jól is beszél. |
Tudok egy asszonyt Velenczében, ki mezitláb zarándokolt volna Palestináig, ajka egy érintéseért.
A sycamor árnyában ült szegény,
Úgy ráhajolt, úgy rá, a fűz.
Homloka térdén, keze kebelén,
S mind dalla: fűz, szomoru fűz!
Dalában szólt a mormoló patak;
Olyan bús árnyat vet a fűz!
Hő könnyétől a kő is olvatag;
Szomoru fűz, szomoru fűz!
Kérlek, siess, mindjárt jő.
Fűzágból kötök főmre koszorút.
Nem!
Ne vádoljátok hűtlenségeért.
Nem, nem ez következik most. Ha! ki kopogtat?
A szél.
Csalfának mondtam, s mit felelt? csak ezt:
Szomoru fűz, szomoru fűz!
Én lányokat, te meg legényt szeretsz.
No már mehetsz. Úgy viszket a szemem;
Sírást jelent ez?
Ej, dehogy jelent! |
Úgy hallottam pedig. Oh férfiak!
Emiliám, mondd, de lelked szerint,
Igazán vannak olyan asszonyok,
Kik férjöket ily gyalázatosan
Csalják meg?
Vannak ám, kétség kívül. |
S te megtennéd azt az egész világért?
S te nem?
Nem én, a fényes napvilágra! |
A napvilágra én sem, mondhatom,
De éjszakára, a mikor setét van.
Te megtennéd azt, az egész világért?
Hajh! Az egész világ nagy; drága bér
Ily kis bűnér’.
Nem tennéd, azt hiszem. |
Biz én megtenném, s aztán ismét semmivé tenném, ha megtettem. Természetes, nem tenném egy karikagyűrűért, sem egynehány rőf szalagért, vagy ruháért, fejékért, vagy más ily semmiségért, De az egész világért, – istenemre! kinek ne volna kedve férje homlokára szarvat tenni, hogy a világ koronáját tehesse rá? Szivesen elszenvednék érte egy kis purgatóriumot.
Én, veszszek el, ha az egész világért
Tennék ilyen bűnt!
Ej! a bűn csak a világban bűn, – s ha fáradságodért a világot megnyernéd, saját világodba könnyen helyre hozhatád azt.
Mégsem hiszem, hogy oly rossz nő legyen.
Sőt tuczatonként. És azon felül
Még annyi, hogy betölthetnéd velök
A nagy világot, melyért versenyeztek.
De azt hiszem, hogy mind a férj hibás,
Ha elbukék a nő. Midőn hitet
Feledve, idegen keblen pazarlják
Kincsüket, – vagy féltés dühében a nőt
Rabbá teszik, vagy mint barmot verik,
Vagy elrabolják zsebpénzét s örökjét;
– Bennünk is epe van; szivünk szelid,
De bosszús is. Minden férj tudja meg:
Hogy nője is, mint ő, tud érzeni,
Lát hall, szagol, és édest s keserűt
Izlel, mikép ők. Mit tesznek, midőn
Elhagynak hűtlenül? kéjvágy-e az?
Úgy hiszem, az. Vagy szenvedély tevé?
Bizonynyal az. Vagy gyöngeség talán?
Az is lehet. S hát bennünk nincs-e kéj,
Nincs szenvedély, vagy gyöngeség, mi bennök?
Hát bánjanak velünk jól, mert különben
Példát nekünk ők mutatnak a bűnben.
Jó éjt! Az isten adja, ne tanuljak
Bűnt más bűnéből, s azzal javuljak. | (Elmennek.) |
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir