Arany János: Negyedik ének
Rettenetes haddal ezentől induljunk. |
.................................... |
Vala okossága az tisztes asszonynak.' |
Ilosvai |
Sok országon átal a Rontóhoz ére;
Ott erős táborba vonta össze sergét,
Hogy a nyűgös útnak kipihenje terhét.
Messzelátó halmon sátorát emelé, |
Nyúgaton a kéklő hegylánc koszorúzta,
Keleten a tenger, e nagy vízi puszta.
Árbocfát emeljen fürge ácsok népe;
Azután a roppant uj zászlót kibonták
S kötelen a magas ösztörűre vonták;
Fekete a zászló; de a gyászos falra * |
Endre sorsát himzék négy rendbeli képen, -
Halhatatlan rege! te mondd el, miképen.
Róbert az, ki Nápoly trónján üle másszor,
Most halálos ágyban a mester himezte
Halál árnyékával véknyan befedezte.
Ágya zsámolyán két gyermek-ifju térdel: |
Összeadja gyenge kezöket, - felettök
Koronáját tartja fényes arcu püspök.
Felnőtt már, nagyobb, szebb, mint volt eleinte;
Keble, ajka duzzad, égnek pillantási,
Különben azok, de merészbek, vonási.
Ül királyi székben, koronája ragyog, |
Endre, mint egy szolga, külön a csoporttul
Sötétebb orcával az árnyékba fordul.
Benne mécsvilág, mint hold körül az udvar;
Ottan látni Endrét, háló kantusában;
Négy-öt álarcossal izzadni tusában:
Egyet már letipra, egy őt fogja hátul, |
Látni a nyilásban lengő éji burkot
S a fejér kezet, mely odanyujt egy. . . hurkot!
Ömlik, árnyas nagy fák közül, egy tisztásra;
Öreg asszony űl ott, arcredői mélyen
Sötétellnek, amint hajol a holdfényen.
Ölében az Endre puffadt képe kékül, |
Nagy szemét befogja hű dajka Izolda
És ápolja. . . hej, nem mint egykor apolta!
Hímzék a selyemre, négy mesteri képen:
Sem a holton élő, sem az élőn holt tag, -
Minden íz, hajlás, úgy eltanálva voltak.
Nézte a sokaság, nézte körbe állván, |
S mint egy szél-lökés, ha erdőn végig robban,
Jajdult végig egy szó a vitéz sorokban.
(Retteg attól a nép, tudja, mily keserves),
Lenge már a zászló, Nápoly határszélén,
Futott az ijedt hír, szörnyeket beszélvén:
Járnak országszerte vészkiáltó hangok, |
Hogy Isten ne hagyja hívei romlását,
Fordítsa el róluk váratlan csapását.
Bujtogat Johanna királysága ellen,
Amióta hugát tőle megtagadta,
Máriát, a szépet, őhozzá nem adta.
Akkor irt Lajosnak, bosszusággal telve, |
Öregbíti pártját, kastélyról kastélyra,
S beszél az urakhoz, amint hozza célja.
Hogy a más büneért a mi vérünk ontsák!
Oka vagyunk-é mi, hogy elvesze rútul
Szegény ifju Endre, udvari boszútul?
Most valaki bűnét kardunk támogassa? |
Ne várjuk, hogy Lajos egyért az egészen
Töltse ki haragját: mi legyünk jobb részen."
Néppel mi Lajosra kardot merjünk fogni?
Talán annyi úr ő, mint felénk akárhány,
Hogy reggeltül estig átmehetsz határán?
Nagy földön parancsol, tíz nagy ország felett, |
Császárok, királyok mind járnak kedvében; -
Hanem én minden jót ígérek nevében."
Vitéz fejedelme a vitéz magyarnak,
Mert Károly, (nagyatyám. . . de egyébiránt a
Nem tartozik ide), Károly, ama Sánta,
Fogván gyeplőjét a nápolyi kormánynak, |
Így ezen királyi törzs két ágat hajta
S mai nap két fényes korona függ rajta.
Leányágra jutván a királyság címe; -
Másik ott tenyész, hol eget ér a Kárpát,
Mióta fi-ágon nincsen többé Árpád.
Károly volt az első, magyarok királya, |
Most fia országol, fia Lajos ennek:
Ki mondja bitornak? ki még idegennek?"
Célja is uralma négy vagy öt városnak!
Nem akar hóditni földet és országot,
Nem kiván egyebet, csak az igazságot:
Endre fia, Martell, a csecsemő árva, |
Addig kormányzó lesz, akit Lajos rendel,
Te, vagy én, vagy ilyes magunkféle ember
Annak igy szól: "rajta! az alkalom itten!
Tagadom, hogy bárki olyan közel állna -
Nagyatyám székéhez több jogot formálna.
Negyed iz Johanna, Lajos negyed szintén, |
Hanem azért bizzunk, reméljünk Lajosban,
Tán mienk lesz a hal majd e zavarosban."
S a nemes uraknál könnyen fogan a szó,
Mert az udvar szennyét már nehezen tűrik,
Hazájuk romlását mélyen keserűlik
Szemetjét az ország az udvarba dobja, |
Nincs egyéb választás, mint odvába búni,
S meghalni, vagy pártos kigyókövet fúni.
A rejtett lázongás zászlait emelte;
Királyné hüségét felmondák vazalli, *
Legelőbb is ama vitéz főur Lalli,
Bérces Akvilában, hegynek közepette |
Most a magyar zászlót a szélnek röpité:
Nyájas szóval erről Kontot értesité.
- Világ szép asszonya - most ő a világé!
Egy napig sem hordta megölt férje gyászát,
Tomboló vigasság tölti özvegy házát;
Szolgája csupán ott a nappal az éjnek, |
És az éj, mint álarc, mint ingerlő fátyol,
Csak annyit takar, hogy többre-többre vágyol.
Hőség lázasztá a fiatal ereket.
Csillapítva jeges csemegével, borral,
Mely egy percre hűsít, de azután forral,
Égető a napfény, rekkenő az árnyék, |
Fű, fa, virág fonnyadt, - elalélva várta
Míg fejét a láng nap a tengerbe mártja.
Megkettőzte magát nyugati vizeken,
Biborszinre festé a habot sugára,
Bámulván a világ legszebb városára:
Ott pihent a vízen a tündéri Nápoly, |
Tornyai, árboci, kertjei félkörben
Csüngöttek alá, a tiszta, mély tengerben.
Estve a tengerről könnyü szellőt nyertek,
Mely a fasorokat legyezé futtában,
S fürdött a virágok fűszer-illatában;
Meglopá a citront, a narancsok fáit, |
És lerészegítvén annyi édes pára,
Többé a nagy kertnek nem lele nyitjára.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir