Kisfaludy Károly: Elte.
A sötétlő véres kard |
S a királynak jelszavára
Száguld honja oltalmára.
Mindenütt már fegyver csillog,
Pánczél, dárda, láncsa villog;
A nemesség lóra pattan,
S bátran a törökre csattan,
A ki, dúlva telkeit,
Lánczra fűzi híveit.
Hol Moravnak szőke árja |
Ott tanyáz az ellenhad;
Onnan csap be népzsarolva,
Szűzet ifjat elrabolva -
Arra robban el Hunyad.
Büszkén fénylik már a félhold |
Mely a tarral vívni lángolt,
S boszuczélját föllelé:
Készen áll az vak dühében
Elbizottan erejében,
S mint közelgő vész morajja,
Mindig rettentőbb robajja.
Néz Hunyad, s komoly tüzében |
S végig futva ércz sorát,
Győzelem kél nagy lelkében.
Nem rettenti őt a nagy szám:
Kürtöt harsant, pajzsa dörren,
Harcz jelére kardja zörren.
S elzúdulva mint a villám,
Tör Murat rab nemzetére,
S dől, kit egyszer karja ére.
Hős nyomán röpűl magyarja
S a pogány rendét zavarja.
A forgó széltől zaktatva,
Vívnak most a seregek,
Bús haraggal, vért izzadva.
Elbarnúl a nap sugára
A fakón kelő portúl,
S a csatázók vad zajára
Minden szikla elmordúl.
Száz irányban forganak,
Fel s alá hullámzanak,
Láncsa pattog, nyílözön hull,
A ló horkant, ember jajdul;
Száz alakban sújt a vész.
Itt fő pördül, ottan kéz,
Vág, öl, ront, tör mindenik.
Testhalommá nő a sík,
S az enyészet zordon váza
Sorsokat gunyolva rázza.
Forrton forr a harcz dühében,
Messze csöng az éles vas,
S elbámulva fellengtében
Néz alá a büszke sas. -
Hév dultán a két bajhadnak |
S még vitézség és erő
Nem lőn egymáson nyerő.
Elborúl Hunyadnak arcza,
Ily soká hogy kétes harcza
Lángszemébül bosszuszikra
Szétlövell a csatasíkra.
"Győzni kiszt hazánk reménye,
Itt ne húnyjon hősi fénye!
Fel, vitézek, új vivásra,
Most utánam vég csapásra!"
Igy dörög, s zászló kezébe'
Vágtat a tar sűrüjébe.
Elszánt népe lelkesítve
Uj erőre s tűzre gyúl,
A vezér után zudúl.
S elbőszülve, sort szakasztva,
Vérit ontva, vért fakasztva,
Testhantokra testet hány,
Míg nem tágul a pogány!
Ez gyéren fut nem sokára,
Éltét bízva gyors lovára.
Merre csak nyilást talál:
S zászlóit fenlobogtatva,
S diadalmat harsogtatva,
A győző utána száll.
Elfoglalva Nissza vára, |
S a pogányok vérútjára
Borzasztó világgal süt.
Mindég távol- s távolabb hat |
S mint nyáresti villanások
Hévség-szülte kék felhőkön,
Játszadoznak a tetőkön
Szerte fegyvercsillogások.
Elhangzott a had dörgése,
A bajtéren csendesség,
Csak haldoklók nyögése
Kél remegve néha még,
Kik az édes léttül válnak,
Jégkeblén a zord halálnak.
Kora váltát szülejétül, |
Itten sínli egy vitéz;
Még utolsó pillanattal
Ama drága földre néz,
Hol szerelmes indulattal
Rengve hű karok között
Kéjrül-kéjre röpdözött.
Hasztalan vív ifjusága,
Megragadja a halál,
És emléke s boldogsága
Nem mulandó éjbe száll.
Ott egy bajnok a fövényen, |
Vélve még a büszke ménen.
Levegőt vág, s elhunytában
Tág kebellel, szív-feszülten,
Vérkedvébe elmerülten
Felszökik, s örömkaczajjal
"Győztünk! győztünk!" harsog, s meghal.
Itt egy durva harcz-magzatja |
Vég erővel kardot kap,
S még annak szivéhez csap;
Most imádság, majd szitok dűl
Sebtől tátogó melyébül,
Míg elhúny lélegzete,
S vérbe fúlad élete.
Honja bátor védletében, |
De a hit szelíd ölében
Lelke most is még erős;
Tetteit keresztülfutja,
Tisztit teljesítve tudja,
S így nyugott szent végzetén;
S mint a szálló nap sugára,
Lebben szét a földi pára
A dicsőnek életén.
Mély porágyon elterűlve |
Üldözésök lángja hűlve,
Most örökre békesűlve
Egy föld iszsza véreket.
Merre Haemusz kék ormával |
A magas felhőkbe nyúl,
S néztit messze földre hányja,
Arra száll a harcz iránya
S mindég távolabb vonúl.
S most az erdők sűrüjébe,
A barlangok éjjelébe
Rejtezett bolgári nép
Ismét a szabadba lép;
Melyet épen hagya el,
S most pusztán s hamvadva lel:
Sok tódúl a had nyomába,
Hol piroslik még a vér,
S földet vagy segédet kér;
Kit szelidebb érezet
S embertársa szenvedése,
Kit méltatlan díj nyerése,
Zsákmány s martalék vezet.
Közepén a bús piacznak, |
Hintve annyi hűlt tetemmel,
Tarkán egy halom tűnik fel,
Hol nap sorsát intézve,
Harczistenként szerte nézve,
Félvilágot tartva válla,
Nagy Hunyad nem régen álla;
Kikre mérge csattogott,
Egy szép ifjú fekszik ott,
Mint vitézi hamvakon
A lersokadt emlékkő,
Még dőltében is dicső.
Nyílt sebén patakzik vére,
Köd borult vidám szemére,
Elzsibbadt érzéke már
Ifjú lelke késik bár;
Még liheg mélyen, halkan,
Még erében élet van.
Torda ez, kit a dicsőség
S halhatatlan hősi tett,
Melyért a nagy szív s erős ég,
Harczveszélybe késztetett:
S mint zászlósa a vezérnek
Megfelelt a bajnokvérnek,
Melyből fényre származott,
Melyre új díszt bokrozott.
Ott a halmon hű melyével
A hegyes tőrt ő fogá fel,
Melyet orzó gyilkos kéz
Oldalast Hunyadra sujta,
A midőn az ostromvész
Mindent végcsapásra gyújta,
S Ízsabég dölyfös tűzének,
Vad rohantu fegyverének
Győzni a szerencse ott
Csak múló reményt adott.
A roppant Egész, szemében,
Elmerülve nagy tisztében,
A vezér nem látja őt,
A miatta vérezőt;
S néma bár, de szép tettével
Torda holt gyanánt maradt el.
Messze téren tétova |
Majd megáll s néz fülhegyezve,
Kedves terhit kémledezve,
S őt nem hallva szózatán
Száguld a küzdők után.
Esti bíbortűzben égnek |
S a nap válva nagy körétől
Csendes felségben leszáll,
S hegy-völgy fosztva lángszinétől
Kékellő homályban áll.
Édes illatal tele
Kél az alkony hűs szele
És enyhítő lengzetében
Reszket a lomb és zörög,
S a patak sebes lejttében
Most vidámabban csörög.
Rengő zöld fűszálakon;
Csüggedt bimbók éledeznek
A kisült virányokon.
Most a rekkenő melegtől
Eltikkadt virágkebel
Csókolgatva langy szelektől
Kelyhét szebben nyitja fel:
Mint a szem, mely könyűjében
Érző szív után tekint,
És a részvét lágy ölében
Édes nyugtot lel megint.
Holttestek mellől kivéve, |
Egy magányos lak hűsében
Hol csendes nyugalma lőn.
Torda eszméletre jön;
S mindjárt első érzetében
Kardhoz kap - de hő kezet fog,
Mely gyöngén ápolva hajlog
Vasterhét feloldani,
S nyílt erét elfojtani.
S ím a bágyadt lámpafénynél,
Áll egy szép alak fejénél,
Egy alak mely bájvonzattal,
Egyszer látva mint az ég,
Képzetünkben él mindég,
És derengő arczulattal
Lesve mozdulásait,
Szívja bé vonásait.
Barna fürtje omladozva |
S leple félig bontakozva
Reng a szív hullámain
Egy fejér sugárnak látszik
Deli, karcsú termete,
Melyen kéj-lehellve játszk
A tavasz víg szellette.
S a teremnek ajtajánál
Egy komor de tisztes ősz áll,
S hárfát tartva karjain:
E dal reszket ajkain:
"Kies gyöpön ki fekszik ott, |
Te vagy bajnok? már elzúgott
A harcz, s te még se kelsz fel?
Nincs koszorúd szép tettekért?
Tőlem ne várj szerelmi bért;
Nyugodj akkor vitézem!
Inkább halálod nézem;
S hullámként, melyet hajt a vész;
Te is majd úgy felejtve lészsz."
"Van koszorúm szép tettemért, |
De tőled várok édes bért,
És írt égő sebemre.
Szép szűz, ne félj: a bajnokvér,
Földet mos bár, de égig ér;
A szerelem e színben
Lobog a hősi szívben,
S habár felejtett sírba kél,
Szerelme mint szép tette él."
Hosszú álom és nehéz.
S most az ég reá hajolna,
Torda a szép szűzre néz;
S a csatának mord dühében
Fendörgött tüzes kebel
A kegyesnek bájkörében
Most lekötve szót nem lel.
Néz - de mint a lét reménye
Benne újra éledez,
Akként minden érzeménye
Szent hálára gerjedez;
S bár utóbbi sorsa kétes,
Mert kevés bolgári szív
Volt itt a magyarhoz hív,
Sebje még is kétszer édes:
Él Hunyad még, s általa!
S mint a földet-ébresztette
Hajnalcsillag áll felette
A vidék szép angyala.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir