Petőfi Sándor: KONT ÉS TÁRSAI
Mi a bajod? bús az orcád,
Az orcád bús, a könnyed hull,
Alig vagy a fájdalomtul.
Mint hogy a királyi széken
Ember helyett vadállat űl,
Uralkodik kegyetlenűl.
Ne nyomjad úgy a vállamat,
Alig bírja már a lábam,
El kell dőlnöm itt hosszában.
Világ első királyának,
Hogy így csúffá tégy engemet,
Kiszakitsd az életemet?
Mindenütt csak bús enyészet,
Minden tagom zsibbad és fáj,
Átkozott légy, Zsigmond király!
Gyermekeim, segítsetek,
Hol vagytok ti, jó vitézek,
Merre jártok, merre késtek?"
Hasztalanúl hívogatod:
Az egyik rész gaz áruló,
A másik rész földönfutó.
Zsiványoknak volt a fészke,
De most benne űzött vadak
Laknak, igaz hazafiak.
Kont István is a vadonba',
Feje fölött sötét ágak,
Szíve fölött sötét bánat.
Összehíja cimboráit,
Csendesen előrelépett,
És így kezdte a beszédet:
Szegény jó Magyarországunk,
Csupán harminc ember maradt
Védeni szabadságodat.
Isten veled, kedves hazám!...
Barátim, csak egy van hátra,
Készüljünk el a halálra.
Tegyük kardunkat lábához,
Hadd vegye el életünket,
Csak ne bántsa gyermekinket."
Mind készen volt a halálra,
Fölnyergeltek, lóra kaptak,
Buda felé lovagoltak.
Mentek némán, mentek lassan,
Némán, lassan és sötéten,
Mint a felhő megy az égen.
Király előtt megállának,
A legbölcsebb közöttök Kont,
Királynak ily beszédet mond:
Kiirthatd a pártütőket,
Vedd el a mi életünket,
Csak kíméld meg gyermekinket."
Kezök reszket, keblök dagad;
Kardjoktól kell elszakadni!
Mintha lelkök szakadna ki.
Király előtt le is rakták,
Odarakták őket sorba,
Szegényeket, od' a porba.
Ottan hevert, mint a holttest,
A haza is, megalázva,
Rajta a gaz király lába.
Végignéz a vitézségen,
Szemeit félig behúnyja,
És így kezdi cudar gúnnyal:
Elég már a tréfa, elég?
Meglapulunk valahára
Megkorbácsolt eb módjára.
Akik a királyi széket
S koronámat fenyegeték?
Kiktől szinte megijedék.
Szegény golyhók, mit busúltok?
Jól van; amért koldulátok,
Az életet megkapjátok."
Irtóztató bősz haragban,
Láng a szivök, láng a szemök,
Fölfordúlt a világ velök.
Megereszti vastag hangját,
S a beszéd végét se' várva
Reádördül a királyra:
Többet nem szólsz bosszulatlan...
Koldús vagy ám te! vagy volnál,
Ha más, ha zsivány nem volnál.
Jöttünk ide kérni téged...
Gyermek ide, gyermek oda!
Most a kocka el van dobva.
És minden ivadékod az,
Vér rajtad a piros bársony,
Süssenek meg tüzes nyárson!
Ez tehozzád illő munka...
De mit álltam szóba véled?
Haramjával nem beszélek."
Habot túr dühében szája,
Int kezével, s a vitézek
Hóhérkézre kerülének.
"Megállj, mester," szól a király,
"Halljátok, aki letérdel,
S kegyelmet kér, életet nyer."
Aki térdét meggörbítse,
Egy se' mozdul, egy se' térdel,
Állnak néma megvetéssel.
"Sujts, bakó, sujts, míg egy fej áll!"
Sujt az, s hullanak a fejek,
Mint ősszel a falevelek.
Garmadában a vérpadnál,
Huszonkilenc ember vére
Száradt a piac kövére.
A végső, a harmincadik!
Ő volt akkor a hazába'
A szabadság végsugára.
Megreszketett az alatta:
Ott állt bokáig a vérben,
Társai elfolyt vérében.
Az elítélt egyenest áll,
Olyan az ő tekintete,
Mint az isten itélete.
De szólani nem tud, nem mer;
Körmét a mellébe vágta,
Fogaival ajkát rágta.
A kiomlott vérbe markolt,
S a piros vért odavágja
Zsigmond fejér orcájára.
De hallik Kont mennydörgése:
"Zsigmond király, gyilkos király,
Vérünk, átkunk fejedre száll!"
Kont feje is a porba' van,
Ugy esett le a válláról,
Mint a nap az ég boltjáról.
De nem gazabb társainál;
Csak neveik különbözők,
Mind egyformák lélekben ők.
Meddig tart még a nyavalyád?
Király-fene rágja tested,
Agyonrág, ha ki nem metszed!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir