Vörösmarty Mihály: Negyedik ének
Negyedik ének
| Visszavonult Tihamér, örömtelen, mint kire senki |
Ment Káldor szomorú várához s rettege látni
A testvértelenűl sínlődő lányka keservét.
Ülve találá azt kifelé fordúlva s merően
És érzéktelenűl a róna mezőbe kinézve.
A kétségbeeső bánat nem omol vala könyben
Arcairól, enyhűl kebelét nem emelte sohajtás.
Arcai holt rózsák, szeme hullócsillag, alakja
Mint szobor a síron, mozgatlan, néma, hideg, bús.
Atyja belépte után fölkelt; de sem ő, sem az, egymást
Szóra nem indíták, egy szemváltással elértvén
Kínérzelmeiket s egyebet mit mondani nem volt.
Káldor elébb mozdúlt és így szólt végre, kinyujtván
Elkeseredve kezét s bú-törte fejéhez emelvén:
"Engem az istennek valamennyi csapása lesujtott!
Szánakozás kísér a föld gyomrába halottat,
S a hív fájdalom és emlékezet a lemenőnek
Virraszt sírja fölött; haj! én már élve felejtett,
Élve halottabb én, nem látom senki figyelmét.
Századig éljek bár, nincs aki örülne, hogy élek
S engem az undok föld betemethet bízton, utánam
Senki könyűt nem hint és senki sohajtani nem fog."
Szólt és székre vetette magát, könyökébe temetvén
Vas-környözte fejét; de ijedve fölébrede a lány
Andalgásaiból s Káldort elhagyta legottan.
Nem sok időre bejött, kupa volt megemelve kezében
És közelebb jutván leborúlt atyjának előtte
S a poharat remegő kézzel felnyujtva imígy szólt:
"Béke az elhúnytnak s üdvösség a nagy egekben
Isten előtt; áldás kísérje s szerencse az élőt,
S tartsa meg árvának nekem őt, az egyetlen utósót."
Meglágyúla kemény Káldor szive; elfogadá a
Felnyujtott poharat s kiürítvén könnyei hulltak;
Majdan térdeiről fölvonta magához az árvát
S elfojtódottan nyugtatta sokáig ölében.
Most a nagy bajjal gyüjtött kincs, a keresett hír,
Dús hajlék, mind semmi becsűk, szívének előtte
Még ez az egy kincs van s értéke fölebb az aranynál,
S most százszorta nagyobb, mint volt a boldog időben.
Ehhez tartja magát, ehhez vagyon élete kötve.
Némán tartja soká karjaiban, majd bizodalmát
Véve csatájához fölemelni kivánja jövendő
Jobb sors álmaival s így szól az ölébe simúlthoz:
"Légy nyúgott Enikő, el voltam szánva halálra
S halni kivánatosabb, mint élni örömtelen, ámde
Éretted fogok élni. Ne félj a szörnyü kezétől,
Megfáradva vonúlt várához vissza s ha jő még,
Veszni jövend és tetteiért megadózik előttem.
Élni fogunk s egymás gyászait enyhítve viselni,
S nem sok időre marad pusztán a sági lak; a baj
Napja után megnépesedik sok régi cseléddel
És fogad új hadakat kebelébe: virágzani fognak
Síkjai, gyászaiból feltündöklendik az ős ház
S kedves vendégink jőnek meglátni határát.
Végre komorságát nem fogja-e tája levetni,
Nem jön-e még az idő, hogy búját enyhe tanáccsal
Váltja szelíd Enikőm és nászt hoz az árva tanyához?
Ah Enikő! a káldori faj nem fogna kiveszni
Nyomtalanúl, mint a felhők árnyéka, miként a
Pusztai kút, melynek kiapasztá nedveit a hő,
És az atyának még oka volna, hogy élni ohajtson."
Így szólott, de hiú szavait fejcsüggve s keserves
Kétséggel hallá s nem tud vala szólni leánya;
Terhes s kínteli volt az idő haladása közöttük
Mint a sánta vadé, ki sebet visz nyögve szügyében
S a veszedelmek elől nagy fájdalmakkal iramlik.
| S másodszor kele irtó harc a sági fenyéren. |
S véresen és dühhel sok időig tarta csatájok.
És megtért Káldor, mint látszék épen, azonban
Melle sebet rejtett s lassú vala karja ütéstől.
Nem késett poharát áldozni a visszajövőnek
A hű lány, fölnyujtá azt kideríteni vélvén
A fáradt atya orcáját; de borúlva maradt az
S csak nehezen fejlék Enikő láttára ködéből.
Elfogadá mégis poharát s az erőteli nedvet
Itta gyönyör nélkül, lelkét nem emelte hatalma.
S már ajkán lebegett a sorsintézetü szózat,
Mely Enikő lelkét elzúzza; de visszamarasztá
A veszedelmes hírt s az utósó pillanatokra
Hagyta kimondását; az utósók voltanak immár
S ő még csalta magát. Enikőt pedig, aki remegve
Függe nyakában még, hogy rosszra ne lenne gyanúja,
Elküldé eleségtárába, hogy ép eledellel
A harcban törtet megvendégelje, ha megtér;
Azt ugyan ő immár nem fogja izelni; de a lány
Hallani atyjának megörült ilyféle parancsát
És úgy hitte szegény, hogy az élet vágya s reménye
Hozta meg e gondot s dolgaihoz láta legottan.
Káldor azonban kötte sebét s legutószor az immár
Puszta terembe vonúlt, hol fegyveri függtek; azokból
Néze betörhetlent, tetemest s tagjaihoz is illőt.
Búsan néztek alá az elődök képei, búsabb
Káldor képeiket komoran mellőzte s tovább ment,
Hol vértek s tarajos sisakok villogtak elébe.
Végre megállt s újjal kezdé fölváltani kardját
S minden fegyvereit. Meghorpadt vérte helyett vőn
Épet, romlatlant s talpig vala vasban; elülről
Nap ragyogott mellén, vállát két sárga oroszlán
Födte kapocsképen, sisakát jegyzette magas toll.
Mindezeket hajdan Sámson hordozta csatáin;
S már régen nyugovók függöttek háza faláról;
Káldor az éjhadnál rablólag orozta magához
S hitte menendőnek, ha magára keritheti, éltét;
Mert finomúl vala s tartólag művelve acélból.
Könnyebb a vasnál s jól vert szálakkal erősebb.
Alkonyodék; de homályt a hold nem hagy vala úrrá
Lennie a tájon, kiderűlt kísérteti fénye
S néma jelentőleg két szomszéd várra lenézett;
És ez időt választá el vég harcra s elérvén,
Ság kapuján Tihamér jelt ad vala hangos ütéssel.
Hallá s megdöbbent Káldor; de nyakában ül a sors.
Mennie kell s csak az egy viadalban van menedéke.
Indúl és Enikőt ígyen szólítja vigyázva:
"Halld, Enikő, még egy harcom van hátra; s magad léssz,
Míg oda vívandok, jer azért le s utánam erősen
A kaput elzárjad s ki ne nyisd, míg fegyvereimben,
(Vígyázd meg jegyeit) engem közelíteni nem látsz".
És az atyát Enikő szomorúan kísérte s utószor,
A hideg ércekben megölelte, utána bezárván
A kaput és remegő léptekkel visszaeredvén.
| S a legrettentőbb harcot most kezdte, rohanván |
Sámsonnak s azalatt ravaszúl rést néz vala romlott
Vérte nyilásai közt testéhez jutni. Födetlen
Tomporait kezdé ostromlani s a csupasz oldalt
Vérbe borítá el; s mindinkább dúl vala vérért
S a vér díjáért lángolva, s hiába esének
Sámsonnak sűrű rohanásai; őt az acélmű,
Mint vehetetlen vár, távol tartotta, s nem engedt
A kard élének, rést nem nyita semmi csapásra.
S már érzé sebeit Tihamér; de csatája utóján
Nem csüggedve vivott, s lassudván, őrzeni kezdé
Védetlen tagait. Káldor, mint aki kaszával
Vágni akar rendet s a kaszát nagy súllyal az ingó
Fűnek ereszti, mohón úgy vágya ledönteni Sámsont,
S oldalt fegyveriből pusztúlt derekához irányzott.
Megrettent a készületet sejdítve s hiúzként
Félreszökött Tihamér s a halált kikerűlte; utána
Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,
S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma; de hónaltt
A fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;
És sürüen omlottak ütései; mint az eső jég
A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard
Ellensége vasán s tagjait megtörte. Kifáradt
S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles
Kard hatalomtalanúl maradott, s viadalmát
Végzé a győző az acélt torkába merítvén.
Elhullott Káldor s habozó hörgéssel akarván
Átkos imádságot s kérelmet mondani, elhalt
A gyászok szerzője s kinyúlt a sági fenyéren;
A győző pedig a véres kardot fölemelvén:
"Hála boszúálló isten, nagy hála nevednek!
Ellenségeim elhaltak fene harcban előttem
S most az utósónak vérét nyujtom föl; imádlak,
Hogy gyász áldozatúl feleim nyugtára fogadd el."
Így szólt a szörnyű s a vérnek csöpjei hulltak
Kardvasa széléről; de lehajlott most s az utósó
Káldornak testét kezdé megfosztani: "Rabló,
Halva se bírd, ugymond, melyet nem kell vala bírnod
Élve is, örökömet. S ahol vagy, már neked a vért,
A sisak ótalmat nem adand ön férgeid ellen,
Így pedig a hollók fognak verekedni fölötted,
S kedvre hozand, melyet diadalmam szerze, csatájok."
Ezt mondván leveté megromlott fegyvere súlyát
S visszarabolt örökét öltötte magára helyette.
S amint végigment a sági fenyéren a holdnál,
Vállai s napviselő sértetlen melle ragyogtak.
| Legboldogtalanabb Enikő, kínaggodalom közt |
A könyörűletlen sorstól kétségnek, ijesztő
Képzelgéseknek s egy hosszú lelki halálnak.
A kezdett dolgot feledé s folytatni erőtlen,
Éghez imádságot fölohajtani nem vala képes;
Benn a néma magány kísérteti csende riasztá,
Künn iszonyú volt a küzdők zajgása, s az éjnek,
Ahova ment, őt legborzasztóbb képe követte.
Hasztalanúl váltotta helyét a gyenge hajóként,
Mely lemerűlt s könnyű fáját nem tudva emelni,
Bárhova forduljon, hullámmal telt marad öble:
Úgy Enikő nem volt képes megválni bajától;
Künn és benn egyaránt kínos vala léte. Azonban
A jeladó fegyver feltünt a vár közelében.
Lassan lépdele, gondolatok küzdődve agyában,
Sámson elé s a zárt kapunál kis időre megállott.
Kit látván Enikő, Káldornak véle s szivében
Hosszu sohajtással szakadott meg a régi szorongás;
És csak alig vala sorsának megbírnia képes
Jobbra derűlését. Tántorgó léptei vitték
A kapuhoz s kezei, hogy azont megnyitta, remegtek;
Majd kebelére omolt a némán vesztegelőnek
És csókolta, könyei hullván, a jéghideg ércet,
S mint halovány bimbó csüggött vélt atyja nyakáról.
Föllázadt Tihamér minden csepp vére; de vonta
Őt az öröm szárnyán a megcsalt lányka s menet közt
Még sokszor karjára borúlt hév csókokat adván,
S hogy kebelét a köny megtágította, imígy szólt:
"Oh atya, kedves atyám, megjöttél, nem vagyok árva,
Nem vagyok elhagyatott! Legyen áldott, aki megótta
Éltedet, a kegyes ég. Enikőnek nincs oka immár,
Hogy sírjába kivánkozzék: fog sírni az elhullt
Testvérek holtán; de az élőt a szeretettel,
Melyet azok birtak, buzgóbban fogja ölelni."
S még mindig némán mene Sámson s zaj vala lelkén
S a vas alatt hangos dobogással nyúgtalanúl vert,
Mintha erős kebelét föl akarná törnie, a szív.
S szólt Enikő: "Atya, nincs-e szavad, mely visszafelelje
Örvendéseimet s e vas fog-e fedni örökké,
Mely hidegen fogad és fagyva hév csókjaimra sem enged?
Ah légy nyúgton atyám: Ságon szent béke lesz ismét,
A viadalmaktól elijedt nép visszakerűlend,
S népes lesz s elevenséggel lakodalmas az ős ház.
Kedvesim elhúnytak, sivatag van utánok eszemben;
Mert soha testvért már nem adand nekem a szigorú menny:
Őket azért soha nem fáradt bánattal utósó
Napjaimig keseregni fogom; de csak úgy legyek áldva,
Mint élőt téged foglak tisztelve szeretni.
Kincs leszen életed, azt híven őrizni, szerelmes
Foglalatosságom s kedvessé tenni, szerencsém."
Ekközt a várnak belső tereméhez elértek.
Ott feketű csészén pillog vala hamvadozó mécs,
S gyenge világa derűt kölcsönze az éji homálynak.
Most Enikő leszakasztva magát követője nyakáról
Ment, hogy vég poharát áldozza s ez ünnepi tettel,
Hogy még élni fogand, noha inkább halna, jelentse.
És szép volt a lány, s őtet nem tette virító
Kor, nem az ifjúság, tündérlő kelleme széppé,
És nem a mennyei arc egyedűl és a deli termet;
Bájló egy maradóbb szépségnek bélyegi által:
Tűkör volt a test, a legszebb lélek alakja.
A halovány bú csak vonzóbbá tette, varázsként
Ült az epedt arcon, szeme harmatgyöngyein, üldve
A szivet és annak nyugodalmát lesve halálra.
Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A szépség könyvét kinyitá harcsorsa előtte
S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.
A jelen és a múlt harcoltak eszében, azoknak
Lett vad honjává s szörnyü eszmélete kín volt,
Kín, melynek végét be nem éré képzeletével.
Jött Enikő elszánt fájdalmmal az angyali arcon
S hozta be vég poharát. Tihamér, valamintha halálnak
Álmaiból ébredne, merőn felnyúla helyében,
S mintha elég kínt már nem nézett volna szivének,
A sisakot fölütötte fején. Elhalva rogyott meg
Szép Enikő e látványon: képetlen ijedség,
Rémület és, mely mint villám futa által idegjein,
A szörnyű csalatás, megtörték teste hatalmát.
Megrendűlt keze a poharat nem bírva kiejté,
Lábai roskadtak, szeme, mint a hamvadozó tűz,
Bújt pillái alá; ájultan hulla le, s kedves
Arcaitól a vér látszott búcsúzni örökre.
Sámson ijedve rohant az esőhöz s nem puha karján
Mint kasza-vágta virág nyugodott a lányka fehéren.
Őt a veszni menő ifjú kétségbeeséssel
Nézte soká s képes nem volt mozdulni helyéből.
Majd kerevetre tevé, s mint áll szentének előtte,
Kit keresett bércen, völgyön bujdosva zarándok,
Úgy állott Tihamér vas térdit földre bocsátván
A húnyt lányka előtt, s ha örökké élnie sorsa,
Más helyet a széles földön nem venne magának.
Most még egyszer az ájúlt lány kezdette emelni
Szőke fejét, sóhajtás jött ajakára s erőtlen
Szempillái alól a rejtett fény kitekinte.
S úgy látszék, megszünt félelme, merően epedtek
A leborúltra szemei s már nem volt bánat azokban.
Ajaka nyílt - gyász rózsák közt így nyildokol a sír -
S "Meglátjuk, Tihamér, egymást!" így szól vala halkan
"Éjfélben s éjfélek után." És szózata megszűnt,
Mint az ezüst húrnak pengése, ha megszakad, és a
Lant kebelét többé nem hangoztatja dalokhoz.
Jött a szép hajnal s Enikőt meghűlve találá,
Jött a dél ragyogó súgára; de színtelen a lány
És hideg és halovány, mint völgyeken a fuvatag hó.
Őt Tihamér a sági mezőn sírjába letette,
S mint az elégett ház, állt szörnyű tettei végén.
Múlt a nap s eljött a csillagsátoros éjfél,
Néma komoly csend volt körülötte s homálya ködében
Rémületes sanyarú képek kápráztak ijesztőn.
Mindennél sanyarúbb, mindennél sokkal ijesztőbb
Ült Tihamér Káldor várában, réme magának,
Réme az éjfélnek, s amint kitekinte merően
S gondolatok nélkül, (csak fájdalom ég vala benne)
Ím kinyilék halkan könnyű suhogással az ajtó
S szép Enikő, a káldori ház hajadonja, belépett.
Termete lágy habból látszott alkotva lebegni,
Két szeme bájtűz, mely egeket leidézne, aranylók,
Mint az aranyfelhő, voltak hajfürtei, arcán
A legszebb fiatalságnak rózsái virúltak.
Szép volt a lány és fiatalságában igéző.
Ah de hamar kedves ragyogása hanyatlani kezde:
Bú foglalta helyét az imént tündökletes arcon,
A szemek ép sugarát köny fárasztotta, lehulltak
A ragyogó fürtök halovány mellére zavartan,
Éktelenűl, hamvadt a kéjtől hajnalodott arc,
S lassanként fiatal rózsái lehervadozának.
Végre halói sohajtás jött a puszta kebelből
S a gyönyörű termet hideg ájúlatra leomlott.
Szörnyen tünt e kép Tihamérnak, nem vala képes
Állni tovább, arcúl a földre borúla előle
S eszmélet nélkül gyötrődék végig az éjen.
De valahányszor az éjfél tünt, mindannyiszor ifjan
És gyönyörűn Enikő jött, hogy hervadjon előtte,
S mondhatlan nyomorúsággal töltötte be lelkét.
Őt látá a róna mezőn, a vári falak közt,
S mert élvén nyugtot nem lelt, maga ásta magának
A lenyugasztó sírt s befekütt megvárni halálát.
És letüzé, mellyel boszuját töltötte, fejéhez
A ragyogó kardot, buzogányát tette szivére,
Hogy nehezen fekügyék, mint a sors átkai, rajta.
Ott is az elszántat Enikő nem hagyta nyugonni,
Jött fiatalságában mosolyogva, gyönyörre csaló kép,
És ült a feküvő lábához, epedtek azonban
Arcai már s Tihamér iszonyodva szökött ki helyéből,
S ment mind vad, melynek fekvét fölverte vadászeb,
A vadon életnek ment bolygani tömkelegében,
És a sági vidék nem látá őtet azontúl.
| A két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak, |
Nyílt kapuk és ajtók szárnyait verdeste falakhoz,
S messze süvöltő dalt zengett a puszta határnak.
Kiskeszi(?), Úrhida(?), Pest,
1830 vége - 1831 első fele
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
