b.) Zrínyi Miklós 1664. évi téli hadjárata.
Az udvari haditanács felhatalmazása folytán Zrínyi Miklós a téli hadjáratra szánt erőknek Zrínyi-Újvárban való összpontosítását határozta el, ahova Hohenlohe 6.000 gyalogosból és 1.000 lovasból álló seregcsoportja Pettauból 1664 január közepén elindulván, 20-án oda meg is érkezett. Ezenkívül több magyar úr, Batthyány Ádám, Eszterházy Pál, Nádasdy Ferenc országbíró, Sennyey István veszprémi püspök, Erdődy Miklós, Draskovich János, Kéry Ferenc és Czobor Ádám grófok, Sennyey Albert, Lippay János és György, Serényi András és Eszterházy János csatlakoztak Zrínyihez, akinek hada immár 8.000 magyarból, 5.000 horvátból, 10.000 birodalmi és 3.000 császári németből, vagyis összesen 26.000 harcosból, továbbá 12 tábori ágyúból és 1 mozsárból állott.
Január 21-én a sereg Berzence alá érkezett, melynek török őrsége 23-án szabad elvonulás feltétele mellett átadta a várat, melynek alaprajzát a XVI/11. számú melléklet mutatja. A megállapodás értelmében 11 aga vezetése mellett 837 egyén, köztük 400 fegyveres török és 100 tatár hagyta el a várat, amelyben 5 ágyú és 1 mozsár maradt vissza. A következő napon Zrínyi Babocsa alá vonult, mely január 25-én szintén megadta magát, de 1.083 főből álló őrsége csak fegyvereinek visszahagyásával távozhatott el. Barcsig kíséretet rendeltek melléje, mely a törökök által elhagyott erődöt felgyújtotta és a benne talált 4 ágyút magával vitte. Babocsán 16 különböző kaliberü ágyú és sok élelmi és hadiszer került a győzők kezébe. Mindkét kézrekerült erősségben Zrínyi megfelelő őrséget hagyott vissza.
Babócsáról a sereg szigetvár felé indult el, de ostromszerei nem lévén, nem azzal a szándékkal, hogy ezt az erős várat is megvegye, hanem az ottani török őrséggel néhány lövést váltva, Turbék-Szolimán felé vette útját. Ez a templomerőd, melynek alaprajza a XVI/11. számú mellékleten látható, híres török búcsújáró hely volt, hova Ázsiából is sűrűn jöttek zarándokok, mert ott őrizték díszes márványsírban Nagy Szulejmán szultán földi maradványainak egy részét, a szívet és beleket. A szép kápolnaformára épített hely őrsége egy darabig ellenállt, de csakhamar belátván helyzete reménytelenségét, otthagyta a gondjaira bízott ereklyét és futva elmenekült, mire az ostromlók a síremléket és az erődöt szétrombolták.
Ezek után a sereg Pécsnek vette útját. „Ezt a híres várost – írja Acsády id. m. VII, 185. old. – melynek egész vidéke a fejlett polgárosodás és anyagi jólét benyomását tette, akarta Zrínyi megvenni. A város gyönyörű szőlők és gyümölcsösök közepette olyan nagy és népes volt, hogy egykorúak szerint nagyobbnak látszott Bécsnél. A házak számát 6-7.000-re tették. Volt benne 16 mecset, veres rézzel, ólommal, vagy más érclemezzel fedve. De különösen kettő tűnt ki építésének szépségével; a város nevezetességei közé tartozott két igen-igen szép fürdője márványpadolatával, érckútjaival és kristályablakaival. Az utcákat pompás kutak, költséges épületek díszítették. A várost jó erős fal övezte, a régi négytornyú székesegyházat pedig a török külön várrá alakította át, melyet hatalmas fal és árok választott el a várostól. Ez erős, népes, gazdag helyet igyekezett Zrínyi rajtaütéssel megvenni. Január 27-én érkezett Pellérdre, másnap pedig Pécs alá, melyet a németek nyomban megrohantak s előbb a külvárosokat, január 29-én meg a belvárost is bevették. A rajtaütés csak részben sikerült tehát, mert a vár török kézen maradt. De megbecsülhetetlen zsákmány, készpénz, arany, ezüst, mindenféle árucikk, kivált eleség és sok ezer hordó bor került a győztesek kezébe. Zrínyi Hohenlohet és hadait a vár ostromára hagyva maga 5.000 lovassal az eszéki híd ellen indult s január 31-én megvette a hídfő védelmére épült dárdai erődöt. A török ekkor már értesült Zrínyi azon szándékáról, hogy fel akarja az eszéki hidat égetni, ez a híd, a hídépítészet egyik remeke s a török betörések főkapuja, a szemtanu Eszterházy Pál szerint 12 láb széles és 8.353 láb hosszú volt. A másik szemtanú, Draskovics, szélességét 16 lépésre, hosszúságát egy mérföldre teszi, s azt mondja, hogy „szép sima tölgyfából, mintha meggyalulták volna”. A nagyvezír Belgrádból idejében intézkedett, hogy Zrínyit megakadályozzák, sőt maga sietett a Szerémségbe. De Zrínyi gyorsan dolgozott s az eszéki török folytonos lövöldözése dacára megoldotta feladatát. Február 1-én hozzáfogott a híd felgyujtásához s két napi nehéz munkában a rombolás csakugyan sikerült. Csapatai Dárdán kívül porrá tették Baranyavárt s feldúlták az egész vidéket sok virágzó községével, melyek évtizedek óta nem láttak ellenséget. Ekképen célját elérve, minthogy Eszék vára ellen, melynek segítségére a nagyvezír, tetemes haddal közelgett, különben sem tervezett támadást, február 4-én visszaindult Pécsre.”
Murad pécsi bég már idejekorán jelentette a nagyvezírnek Zrínyi közeledését Szigetvár felé, aki e várnak sorsa miatt aggódva, az Eszéknél táborozó Mohammed pasát nyomban kinevezte szerdárrá és a székesfehérvári, jenői pasákat, nemkülönben a tatárokat és Kaplan pasát parancsa alá helyezvén, január 30-án mindnyájuknak parancsot adott a Szigetvárra való előnyomulásra. Sőt a következő napon 1.000 lovassal és 2.000 janicsárral ő maga is átkelt a Száván, de amikor Mitrovicaba érve, megtudta, hogy az ellenségnek Szigetvárral szemben komolyabb szándéka nincsen, ő maga ismét visszatért Belgrádba, Szigetvár védelmét Mohammed pasa szerdárra, Pécsét pedig Kaplan pasára bízván, akinek e célból egyúttal több béget rendelt alá. A németek nem a kellő komolysággal folytatták a vár vívását, hanem részegeskedéssel, csintalankodással lopták az időt, miközben tetemes veszteséget is szenvedtek. Ostromágyú hiányában s csapatai kimerültsége miatt Zrínyi sem folytatta a vívást, habár Hohenlohe nagyon erősen kardoskodott az ostrom folytatása mellett. Az újra egyesült had február 6-án távozott Pécsről, melyet felgyújtott. Eszéktől Babocsáig szintén felperzselt mindent s a lakosságot ezernyi számmal hajtotta el, hogy a nagyvezír, ha újra kezdi a háborút, pusztán találja e vidéket.” Visszavonulásuk közben az egyesült hadak könnyű szerrel Segesdet is megvették és azután február 15-én bevonultak Zrínyi-Újvárba. „Zrínyi és Hohenlohe közt – írja folytatólag Acsády – már Pécsett nézetkülömbség támadt s annyira kiéleződött, hogy Eszterházy Pál sem tudta kibékíteni a haragvókat. Elváltak tehát; Hohenlohe visszatért Stiriába, Zrínyi s a magyarok meg haza siettek. Egész Európa örömmel és lelkesedéssel vette a rövid téli hadjárat hírét. A császár, a pápa, a francia és spanyol király, német és olasz fejedelmek üdvözlő levéllel és sokféle kitüntetéssel halmozták el Zrínyit. A külföldet, mely az 1663-iki hadjárat gyászos eredményének lesujtó hatása alatt állt, egyszerre felvillanyozták e sikerek s a magyar hőst még a legsötétebb Havasalföldén is a kereszténység rettenthetetlen lovagjaképpen ünnepelték. Az elismerésben, mellyel elhalmozták, kifejezést nyert, hogy a kortársak a rövid hadjárat katonai értékét igen nagyra becsülték. Zrínyi maga ezt abban foglalta össze, hogy az ellenséges területet úgy elpusztította, hogy egy ideig ott török sereg megélni nem bir… Szóval időt szerzett a császárnak a hadi készületek befejezésére, Montecuccolinak pedig a műveletek háborítatlan megindítására. Ő maga, lelkes reménnyel nézett a jövő elé. Bízott a további győzelmekben s a háborútól „nemzetünknek még egyszer talpra állítását” várta, mert „most vagy sohasem ronthatja vagy legalább tántoríthatja meg őfelsége az ottoman hadat.” Ezt elérni, ha minden percet felhasználnak, ha gyorsan cselekszenek s nem örökös tanácskozásra fecsérlik az időt. Zrínyi maga minden pénzét, csaknem egész vagyonát a háborúra, hadfogadásra költötte. Volt serege magának is, de nem oly nagy, hogy rá ne szorult volna a császári zsoldosok támogatására. Újra segélyt kért tehát, hogy kiaknázhassa az eszéki hadjárat sikerét. Minden győzelem jelentősége attól függ, hogyan értékesítik, hogyan hasznosítják a kitűzött katonai politikai végcél érdekében. Ha nem használják föl, a legfényesebb diadal is elveszti fontosságát, mint ez csakhamar bebizonyult. Zrínyi nagy erőfeszítéseket tett, hogy sikerei kárba ne vesszenek, s folytatni akarta a támadást. De ismét útjában találta Montecuccolit, ki egész Európa akkori közvéleményével ellentétbe helyezkedve, gúnnyal, becsmérlőleg beszélt a téli hadjáratról.”