705A tűzfegyverek lövedékei
A tüzérség nagyjából a XVII. század végéig főként golyó formájú, tömör lövedékeket használt. A XV. század közepéig az ágyúgolyókat kőből faragták, ami lassú, fáradságos és nagy mesterségbeli tudást követelő munkát kívánt, s ebből következően meglehetősen drága volt. A burgundi-francia tüzérségi reform hatására azonban a XV. század végéig fokozatosan mindenütt átvették a vasgolyó használatát. Ezeket eleinte kovácsolták, de még ez is lassú és drága volt. Ezért a XVI. század elején áttértek az egyszerűbb, gyorsabb, olcsóbb és mégis jobb minőségű végeredményt hozó öntésre. A költségeket tovább csökkentette az öntött vasgolyó további előnye, az újrafelhasználhatóság, úgy mint az ostromok során a várakba belőtt ellenséges lövedékek esetében. Emellett, mivel azonos súly mellett a vasgolyó kisebb átmérőjű, mint a kőgolyó, szállítása is kevesebb problémát okozott. A kőlövedék csak néhány korábbi, illetve olyan típusnál (Steinbüchse, Haubitz, illetve mozsár) maradt meg, amelyek szerkezetileg is csak a kőgolyó kilövésére voltak alkalmasak. Az egészen kis, 1 font alatti kaliberű lövegekhez, valamint a kézi lőfegyverekhez viszont szinte már az első pillanattól ólomból öntötték a golyókat.
A XVI. század közepén készült kassai inventáriumok adatai azt mutatják, hogy alapvető lövedéktípusként ekkor már nálunk is a vasgolyót használták. Sok esetben már ki sem írják anyagát, amiből úgy tűnik, hogy az összeírók számára ez volt a természetes. Az 1570. évi összeírásban pedig már megkülönböztették a kovácsolt és az öntött vasgolyókat. Jellemző, hogy 7383 darab, löveg nélküli kovácsolt – vagyis feltehetően régi ágyúkhoz való – golyót találtak, addig öntöttet csak 51-et. Ugyanakkor nagyon meglepő és nehezen magyarázható, hogy a lövegekhez tartozó vasgolyók kizárólag kovácsoltak, kivéve az egy Pórtáncot, amelynél néhány száz öntött vasgolyó is akadt.
A XVII. századi jegyzékekben rendre ott találjuk a mind az ágyúba, mind a kézi lőfegyverekbe való (tehát vas- és ólom-) golyók előállításához szükséges öntőformákat és 706öntőkanalakat. Az elkészült golyók osztályozására golyómércéket („kugel Lehr”), azaz megfelelő méretű lyuk(ak)kal ellátott fa-, vagy fémlemezt, vagy -gyűrűt használtak. Minthogy ebben a korszakban a tüzérségnél még nem létezett az egységesített kaliber-rendszer, a rendkívül sokféle űrméretű lövedék (pl. ostrom idején a várba belőtt golyók) közül a megfelelő kiválasztása érdekében szükség is volt az efféle mérőeszközökre. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy a XVI. században lövegtípusonként (1552), vagy az egyes lövegeknél (1554), a XVII. században pedig már szigorúan kaliberenként vették listába a golyókat.
Kassán is felbukkannak más lövedéktípusok, igaz, csak a XVII. századi jegyzékekben: a kartács („Cartaschen”) és a láncos golyó („Kettenkugel”). Az előbbi a tömör golyó mellett a XV. század közepe óta a másik alapvető lövedéktípust jelentette. A kartács egy szelencéből, és az abba töltött apróbb vas-, vagy ólomgolyókból, kő-, üveg és vasdarabokból állt. Az 1647. évi jegyzék pontosan leírja, hogy a kartács külső köpenyét fából, bádogból, lenvászonból, sőt vesszőfonatból készítették.
Különleges megoldású lövedék a láncos golyó. Ez lánccal összekapcsolt két fél-, vagy egész golyóból állt, amelyek között kilövés után a lánc kifeszült, és ezzel kiszélesítette a lövedék hatósávját. Elsősorban kerítések, palánkok, sánckosarak, de gyakran élőerő ellen is alkalmazták.