gregorián
gregorián: a középkori Európa első, egyszólamú (monodikus) műzenéje. Kezdeteiben itáliai és galliai, későbbi alakulásában kelta és germán népzenei elemeket olvasztott egybe, nem zárva ki a bizánci és közelkeleti elemeket sem. A római társadalom hirdető, akklamációs, refrénes és recitáló formái a 4. sz.-ra már felszívódtak benne; a zsoltározás tömegrecitációjához a szólista ugyancsak szabad ritmusú melizmatikája adta a kiegészítő ellenpárt, míg Milánóban és a kolostorokban a kötött szótagszámú mértékes vers is megjelent mint a római hagyomány szintén népies képviselője. A hivatalos énekkarok, scholák létesítésével járt főként az antifona-(zsoltárrefrén-)anyag technikásabb részének elválása az eredeti tömegének-típustól, de a kettő együtt hagyományozódott tovább. A Karolingok alatt hivatalosan rögződött anyag a 9. sz.-tól írásban is állandósodott, egyelőre csak a dallammozgás irányát adva, de az ezredforduló táján már kötött hangmagasságokkal is, éppen eleggé idejében ahhoz, hogy egy diatonikus, szűkebb menetű változatot megkülönböztessen egy pentatonizáló tág lépésestől. A ritmusjelzés hiánya miatt ma még tisztázatlan, mennyi volt a gazdag gregorián melizmatikában a cifrázat jellegű; ezt a mai keleti liturgiák reliktum jellegű dallamkészlete és a mediterrán dallamvilág pontosabb analízise segít majd tisztázni. Az írásosság bevezetése után a hagyományos dallamokhoz az új már láthatóan mint népies, vidéki eredetet mutató betoldás, gyarapodás, újítás jelentkezik: a sequentiák, trópusok, himnuszok, verses officiumok, conductusok és cantiók a rímes verseléssel összeforrva a középkor végéig elborítják és átszövik az egész hivatalos dallamkincset. Mind a diatonikus, mind a pentatonizáló dallamcsoport népi eredetre mutat, önmagában és egymás között is úgy viselkedik, mint az élő népzene: még az írásos megkötöttség mellett is nagy territoriális variánskörökre, azokon belül kisebb variánscsoportokra oszlik, hogy az egyes kódexek úgyszólván egyéni, helyi verzióinak is helyt adjon. A gregorián fontossága a népzenekutatás és a zenetörténet számára abban áll, hogy 500 évvel megelőzve a nagyobb népdal- és népénekkiadványokat, írásban és változatcsoportokban közöl olyan dallamanyagot, mely számtalan szállal kapcsolódik az európai népdalhoz. Nélküle ennek története nem tárgyalható. – Irod. Wagner, P.: Einführung in die gregorianischen Melodien (I–III., Leipzig, 1911, 1912, 1921); Szabolcsi Bence: A melódia története (Bp., 1950).
Rajeczky Benjamin
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
