Legalább pár szót kell szólnunk Csokonai elvontan elmélkedő lírájáról is, melynek termékei ugyan gyakran sűlyednek az alkalmi verselés posványaiba, de többször oly szárnyalást vesznek, mely szintén méltó tehetségéhez. A századot foglalkoztató legfontosabb eszméknek visszhangot ad költőnk, tanúságot téve arról, mennyire nem volt a mívelt nyugot eszmeáramlataitól elszigetelve hazánk, legchauvinisztikusabb pontjain sem. A Marosvásárhelyi gondolatokban mily hévvel tör ki a lángoló honszeretet, az erős fajérzék: mi több, lélekemelő összhangban olvad egybe a felvilágosúltságnak, az egyetemes míveltségnek rajongó magasztalásával. A Konstancinápoly címűben pedig voltairei szellemben dicsőíti a leberalizmust, a vallási türelmességet s elkeseredve támad a »babona, vakbuzgóság« ellen. A társadalmi eszmék teréről már a metafizika légkörébe ragad föl a Lélek halhatatlansága, melyben Csokonai ez akkor oly egyetemes költő thémát tárgyalva, az összes nagy vallásoknak a túlvilágra vonatkozó nézetei felett időrendben egymásután szemlét tart, és saját lelke hánykolódásaiban tárja elénk a kor megendítő küzdelmeit skepticizmus, deizmus és szorosabb értelemben vett hitvallás közt, – hogy aztán a legsötétebb kétségbeeés pillanatában ráhulljon felülről a keresztyén hit fénysugára s ő túláradó szívvel borújon le a Mindenható előtt. Ne boncoljuk hideg észszel e nagyszerű vallástétel érveit; maga költőnk mondja imádott Rousseaujától vett jeligéjében, hogy ő nem vitatkozni, nem meggyőzni akar, hanem csak azt akarja előadni, mit szíve egyszerűségében érez. De igenis bámuljuk a hívő lélek hányattatásainak e megrázó ékesszólással való nyilatkozását, mely helyenkint a kinyilatkoztatástól mintegy apokaliptikusan ihletődik is ittasúlt dithirambokban tör ki. Érezni e felizgúltságból, hogy a költő mintegy saját lelki szemei számára kivánta tisztázni azt az örök utat, melyre nemsokára rálépendő volt.