(Az Ugron–Fejérváry-párbaj alkalmából)
Tegnap azt a megbízást kaptam a szerkesztőségtől, hogy üljek le a telefon mellé s ha a délután folyamán az után kérdezősködnek, hogy az Ugron–Fejérváty-párbajnak mi az eredménye, adjam meg azt a választ, hogy pisztoly után karddal vívtak és mindkettő könnyű sebet kapott. Tegyem pedig utána, hogy mindkettő szivarozik és sétál.
Hát én szépen leültem a telefon mellé és várakoztam.
Mihamar jött az első kérdezősködés és én megadtam a választ.
– De, kérem – szólt vissza az első szám –, én rendes előfizető vagyok. Velem ne mókázzanak, hanem mondják meg, hogy melyiket temetik.
– Nem mókázunk. A valóságot mondtuk.
– Úgy! Skandalum. Hát ezért izgattak föl bennünket?
Visszaszólt a numeró kettő:
– Hát csak diákpárbaj volt? Nagyszerű!
A harmadik remegő női hang volt:
– Kérem, ne mondják meg egyszerre a rémhírt. Ideges vagyok és hamar elájulok. Csak annyit mondjanak, van-e nagy baj?
– Mind a kettő. De szivarozik mindegyik és sétál.
– És nem szégyenlik magukat?
– Pedig megtehetnék, amiért így felültettek bennünket.
A negyedik erős basszus. Kiérzik a hangjából, hogy elégedetlen a kormánnyal.
– Micsoda? Hát nem vágta ketté?
– A… a… áh! És még ő mer új pártot csinálni? Hallatlan!
Az ötödik alighanem mameluk-képviselő lehetett, mert így szólt:
– Lemondtak a doktorok Ugron életéről?
– Hogy mondtak volna! Nincs semmi baja.
– Engedelmet kérek, de nem hihetem. Én ismerem Fejérváryt és tudom, hogy nem kompromittálja magát. Egy ember, aki tudja, hogy mit várnak tőle, nem habozik.
A niksz dájcs asztaltársasági tagságra vallott emez:
– Kevesebb van-e egy fekete-sárga generálissal?
– Csakugyan? Fogadom, hogy nem tesznek bolonddá többször.
…Egyszóval a t. közönség nincs megelégedve az eredménnyel és mormog.
Nem is csoda, mikor jó szájízt csinál magának és temetni akart mindenáron.