A ZENÉSZETI LAPOK MUNKATÁRSA
A ZENÉSZETI LAPOK MUNKATÁRSA
„… eddigelé mindenki a csárdás, tilinkós, furulyás és dudás életet akarja eszményíteni, holott a valódi magyar életből is kellene már művészetünknek eszményképeket csinálni.”
(Bartalus István, 1861.)
1860. október 3-át a magyar zeneírás történetének jelentős dátumaként ismerjük: ekkor jelent meg az első szaklap, a Zenészeti Lapok, amely magyar nyelven a magyar zene problémáival foglalkozott. A harmadik évfolyam előfizetési felhívása így hangzott: „Az ügy, melyet szolgálunk s melynek minden erőnket, életünket szenteljük, a mai politikai s társadalmi lázas korszakban nem azon sorból való, melyet a nemzet nagy része valami kiváló figyelem s felkarolásra méltónak tekinthetne. – Mind ezt jól tudjuk, sőt sok tekintetben természetesnek is találjuk. A művészet élvezésére s ügyének hű pártolására nem minden korszak egyformán alkalmatos. Mindenkinek éreznie kell e hátrányos állást, ki annak gyakorlásával foglalkozik jelenben, s ki annak zilált viszonyai rendezhetése körül különböző úton napszámoskodik. . . szent cél előttünk a magyar zene jövőjének kérdése, melyre lapunk működésének súlyát továbbá is kiválólag s kizárólag fogjuk fektetni…”
A Zenészeti Lapok felelős szerkesztője Ábrányi Kornél volt, fő munkatársai Bartalus István, Mosonyi Mihály és Rózsavölgyi Gyula. A cikkeket jórészt a szerkesztő bizottság tagjai írták. Sürgető céljuknak, halasztást nem tűrő feladatuknak érezték, hogy mihamarább pótolják a magyar zeneírás, a magyar sajtó mulasztásait. Így alakult ki ennek a zenei hetilapnak profilja: írói minden kérdésre választ kívántak adni, minden területen irányt szerettek volna meghatározni, a zenei élet minden problémájához segítséget szerettek volna nyújtani. Vezércikkeik közelebbi s távolabbi célokat jelöltek meg, kritikáik a hangversenyélet és a zeneműkiadás napi eseményeire reagáltak, sorozataik a hazai zenei műveltség elmaradottságát szándékoztak enyhíteni. Nemes cél, nemzeti lelkesedés buzdította a szerkesztő bizottságot: nem lehet véletlen, hogy Bartalus István a lap megindulásától szívvel-lélekkel, a munka fontosságát átérezve, ízig-vérig tanítói buzgalommal vett részt a Zenészeti Lapok mindent megváltónak hitt munkájában.
Az első évfolyamban megjelent írásai legnagyobbrészt a zenei élet aktuális eseményeihez kapcsolódtak: hangversenyek kritikáit, új kiadású magyar szerzemények értékelését foglalták jórészt magukban. Cikkei – annak ellenére, hogy látszatra csupán napi események recenziói – határozott elvi állásfoglalást tükröznek. Kritikáiban mindegyre visszatér írójuk koncepciójának néhány alapvonása. Az egyik a magyar zenei múlt, s a később múlttá váló zenei jelen megmentése az utókor számára. Svastits János zongoraműveiről írt elemzésében ezt a következőképpen fogalmazta meg: „… dacára annak, hogy zenészetünk történelmét alig kezdhetjük előbb fél századnál, ezen rövid idő zeneszerzői csaknem végképp elvesztek műveikkel együtt. Hol vannak azon példányok, melyekből a zenész tanulmányozzon, a történész az akkori időket híven jellemezze. Ha elszórva lelhetnénk is ezekből valamit, de alig juthatunk az egésznek átnézésére; s ha még sokáig így maradunk, úgy azon kevés is végkép elenyészik. Minden szerző, vagy kiadó egy példányt küldhetne kiadott műveiből a múzeumnak s a zenedének, csak így lehetne azokat biztosítani az enyészettől, s egy ily gyűjtemény idővel fontos szolgálatot tenne. – Múlt évben ezen indítványom eredmény nélkül maradt; vagy kikerülte a szerzők és kiadók figyelmét, vagy talán senki sem szereti az olyan indítványt, mely nem bevételt indítványoz?”
Kritikáinak másik, következetesen kifejtett célja a zene magyarságának őrzése, s a felszínes, álmagyarkodás támadása. Ennek jegyében írta meg kritikáját például a Nemzeti Színház előadásáról. Szinte alig ejtett szót magáról az előadásról, alig-alig méltatta Rossini Sevillai borbély című vígoperájának interpretációját. írásában a stílustalan és magyarkodó betétekről, a magyar zeneművek jellegzetes karakterének kialakításáról van inkább szó. „Ha Rossini gyenge dallamai helyett? (lehet hogy többen gondolkodnak így) Huber úr még egy pár csárdást szíveskedik össze-fércelni, úgy a Sevillai borbélyt méltán foghatjuk pesti borbélynak nevezni… Igaz, hogy ama zenelecke alatt a Rosináknak minden kiadása valami olyat énekel, mely a nagy közönség tapsait előre biztosítja … egyik Rosina spanyol, a másik skót, a harmadik lengyel stb. stb. népdalokat énekel, s így miért ne magyarokat is?… Legyen. – De legalább figyeljen Huber úr a jó ízlésre, s más alkalommal kerülje a Jaj de fáj-féle olaszból rosszul magyarított frisseket, melyek a nem magyaros rhytmust terjesztik.… Fájdalom! most olyan időben élünk, hogy mindenkinek elkiáltják az éljent csak sujtást lássanak rajta, a nélkül, hogy elébb belsőjében pillantanának.” Ugyanezt a gondolatot másik kritikájában így fejtette ki: „…eddigelé mindenki a csárdás, tilinkós, furulyás és dudás életet akarja eszményíteni, holott bizony a valódi magyar életből is kellene már művészetünknek eszményképeket csinálni.”
A lap első évfolyamának írásaiból mégis talán legerősebben az európaiság és magyarság, műveltség és dilettantizmus szembenállása miatti aggodalom csendül ki. Bartalus véleménye egyértelmű: zenénknek európai műveltségűnek s ugyanakkor magyarnak kell lennie – elvetendő tehát mindaz, ami ezt az igényt nem elégíti ki. Visszapillantás című vezércikk-sorozatában támadta azokat, akik azt vallják, hogy „zenénket csak azok művelhetik igazán magyar nemzeties irányba, kik, miként a havasok őslakói, soha sem láttak egyebet, mint vadregényes tájakat, az ezek felett fohászra gerjesztő napfeljöttét, az ábrándba süllyesztő holdat és csillagokat; – kik nem hallottak egyebet, mint madaraik énekét, s sziklákon lezuhanó patakjaik moraját, kik a természeti ösztönön és anyai szokásokon kívül nem ismernek egyebet”. Ennek az eszmének jegyében támadta kérlelhetetlenül hangverseny-kritikáiban és Zenemű-tár című sorozatában a korabeli naturalista zeneszerzők műveit is. Éles hangú, gyakran metszően-gyilkosan gúnyos írásai mindent megcéloztak, ami a magasra emelt igénynek nem felelt meg: így a valóban értéktelen fércművek szerzői mellett olyan komponistákat is hasonló hangon bírált, akik pedig inkább bátorítást, buzdítást érdemeltek volna. Így vált híressé-hírhedtté Bartalus kritikája a tehetséges és népszerű dalkomponista, az akkori ceglédi főjegyző, Simonffy Kálmán egyik vitathatatlanul félresikerült alkotásáról, a Főispáni köszöntőről:
„B. Rudics kinevezése feletti kitörő öröm; száz egynehány (határozatlan szám nem történethű) községi küldöttségek (küldöttség?), bandériumok, fáklyászenék, tiszteleti táncvigalmak, városok kivilágításai stb. stb. Bocsásson meg olvasónk, hogy nem tudjuk felvilágítni a felől, hogy szerző a száz egynehány kifejezést a községi küldöttségekre érti-e? vagy még a sat. sat. is ide foglaltatik. – A történeti hűség megkívánná; mert különben, hogy lehet hiteles programm zenét csinálni? – Nemde olvasónk azt véli előre, hogy egy hatalmas symphonia küszöbén áll, melynek végig hallgatására nemcsak dupla ebédet kell, hogy egyék, hanem szükség esetére a jól felszerelt tarisznyát sem hagyhatja otthon? Nem így van a dolog; mert S. úr az egész roppant feladatot – ha jól összeszámláltuk – 52 ütenyben oldja meg, mely 52 üteny nem egyéb mint egy rövid és silány tánczene, mit ha a különböző feliratokra elosztunk a sat. sat.-re egy sem marad … E sorok kezdetén nem tudtuk, ha netalán azon bámuljunk-e inkább, hogy szerző már 66 művet írt; most még a felett is kell bámulnunk, miként lehet 66 ilyen művel országos hírre jutni?”
Mi tehát a teendő? Bartalus válasza: „mestereinkké kell fogadnunk a művelt külföldet.… jövőre üdvösebb tanácsunk csak ez lehet: Akartok haladni? Előbb hát tanuljatok!” A zeneelméleti tudást, a tanulmányokat, a zenei műveltséget értékelte főként Bertha Sándor első dalaiban – mindezeknek elérésére buzdított a Visszapillantásban: „Mind ezen szép álmok valósítása arisztokratánk s nemességünk kötelessége lenne, még pedig a zenei nevelés jó karba helyeztetése: egy nagy országos zenede alapítása által, melyben született magyar ajkú ifjak képeztessenek.” Szervesen kapcsolódik a zene teoretikusának és műkritikusának eszméje a pedagógus haladó elképzeléséhez, melyet Bartalus Zsasskovszky Egri Ének-kátéjának megjelenése alkalmából fejtett ki. „Csak így honosíthatjuk meg a valódi zenét, így vethetjük meg alapját nemzeti zenénk egykor leendő virágzásának is, ha mielőtt nagy dolgokhoz kezdenénk, már az előtt az a-b-c könyvekről is gondoskodunk, s a zene elemeire tanítjuk nemcsak a vagyonos – többnyire üres divat után kapkodó – osztályt, hanem magát a népet is.”
S végül Bartalus sokrétű programjának utolsó elemeként a magyar zenetudomány megteremtése és elismertetése iránti igény is határozottan megrajzolódik a Szerény szózat a magyar tudományos akadémiához című írásban (1861). „Szabadjon megjegyeznem – írja –, hogy a zene már századok óta tekintélyes állást vívott ki magának a tudományok közt, hogy a zenének minden művelt nemzetnél nagy terjedelmű irodalma van, mely nem a hangversenyzők csuda-tetteit, hanem valódi tudományt foglal magában…” Szavaiból ismét az európai minta utáni vágy, a saját eredményekkel való elégedetlenség s a sürgető cselekvésvágy érződik. Meglátta, hogy az egyes kutatók egymástól elszigetelt munkássága nehezen vezethet az addig oly szegény zenetudomány felvirágoztatására: ezért fordult a Tudományos Akadémiához: „Egyesek törekvése hasztalan, sőt a mennyiben álutakon járhatnak, káros, holott Akadémiánk a legjobb tehetségeket magába olvasztva, – egy egész nemzet vállaira izmosodva, mindenható lehet. Azt hiszem, hogy mi – szegény el nem ismert szolgái a muzsáknak – boldogok lennénk a puszta ígérettel is ha t. i. oly alkalmakkor, minő az Akadémia palotája és a 14 különféle pályázat, a zeneművészet is említésre került volna.”
Mindaz, amit Bartalus a Zenészeti Lapok első évfolyamában publikált, lényegében nem tartozik szorosan a zenetudomány keretébe. Tekintélyes mennyiségű írása azonban mintegy eszmei foglalata a zenetudós későbbi életművének. Szinte teljes programot olvashatunk ki belőle, célokat, amelyek esetleg csak évtizedek múltán vagy a következő században valósulhattak meg.
*
Koncepcióját Bartalus nem csupán a zenetudományi kutatás és írás eszközével kívánta megvalósítani. Fáradhatatlanul dolgozott pedagógiai munkákon. Mint ahogy a Zenészeti Lapokban megfogalmazott programból kiderül, tudta, hogy az elszigetelt zenetudományi munka gyökértelen és folytatás nélküli marad, ha a zenei műveltség általánosan is nem fejlődik. Ennek érdekében írta zongorapedagógiai műveit (Hatvan előkészítő zongora gyakorlat, Gyermek Dalhon, Gyermek-lant, Módszer a zongora helyes játszására, Kis művész) az 1850-es évek végén és az 1860-as évek elején. Műveinek szinte mottója lehetne a Zenészeti Lapokban megjelent bírálatra írt reflexiója: „Csupán azért, hogy magyarok vagyunk; magyar verset írunk, magyar dalokat és verbunkost componálunk; még nem vagyunk világi műveltségűek, pedig kell, hogy legyünk, s csak így lehetünk irodalmunkra és művészetünkre jó hatással.” Zongoraműveit nem elvont, teoretikus alapon írta: gyakorlataiban napi munkájának, „nyilvános zongoratanító”-ként szerzett praxisának eredményeit közölte.
A zeneelméleti ismeretterjesztést szolgálta az 1863-ban megjelent Zene-káté Lobe után című kiadványa. (1864-től iskolai tankönyv.) Ez a könyvecske „mindent felölel, a mi a zene körébe tartozik, az a b c-től kezdve, a legművészibb klassikai formákig”. Nyilvánvaló, hogy ebben – mai pedagógiai elképzeléseink szerint – zsúfolt anyag koncentrálódik. Ma már megmosolyogtatóan naiv elképzelésnek tűnik egyetlen, kis formátumú, 154 lapos kézikönyvbe sűríteni mindazt, ami a zenei írás-olvasás kezdetei és a partitúrairás vagy a művészi előadás között rejtezik. Kiadását a kor türelmetlen és mohó zenei tudásvágya épp úgy indokolhatta, mint – Bartalus részéről – legalább a minimális zenei ismeretek megszereztetésének követelménye. Mégis, ma is érdemes számon tartanunk ezt a publikációt is: a nyelvújítás mozgalmát kissé megkésve követő zenei magyarnyelvűség megteremtésére törekvő dokumentumként. Bartalus csaknem teljes biztonsággal ismerte fel a magyarba átültethető s a nem magyarosítható szakkifejezéseket: „ …legyen elég például felhoznom a sonátát, mely ránk nézve oly idegen mint a mastix fa, s szintén oly ismeretes, mint ezen áfrikai növény. – Daczára ennek már Rózsavölgyi csárdásai közt láthatni ily feliratot: hangzatla, később pedig – napjainkban is – divatba jött a hangmű nevezet, mely mindkettő a sonátát akarná helyettesíteni.” Jegyzeteibe foglalt, nagyrészt szakkifejezéseket értelmező és magyarító szövegei ma is helyesnek tekinthetők.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
