II. SZÍN.
De mondd, Lucetta, most magunk vagyunk,
Tanácslod-é nekem te a szerelmet?
Igen, úrnőm, szemesnek a világ.
És a nemes legények szép sorából,
Kiket naponkint itt látsz rajzani,
Mit vélsz, melyik legérdemesb reám?
Kérem, sorolja el nevök, s kitárom
Rövid eszem szerinti véleményem.
Mit tartanál tehát szép Eglamourról?
Csinos lovag, szép, s jól beszél talán,
De ön helyén sohsem választanám.
Talán hát a gazdag Mercatio?
Hiszen gazdag, de máskép, úgy… no jó.
Jobb lesz tehát tán Proteus, a nemes?
O ég, szegény fejem nem érdemes…
Hogyan, e névre mért vagy ily zavart?
Bocsánat, a szemérem visszatart,
Hogy én szegény bohó, érdemtelen,
Itéljek ily nemes, szép emberen.
S ha a többin igen, fölötte mért nem?
Mert benne legtöbb mind között az érdem.
Honnan tudod?
Nincs más reá, csak asszonyos okom,
Úgy gondolom – no mert úgy gondolom.
Tanácslod-é, hogy szivem őt szeresse?
Az ily szerelmet úrnőm meg ne vesse.
De szivemért mind közt csak ő nem esdett.
Titkon szeret, ez is milyen nemes tett.
De nem szerethet; szót sem ejte még.
Ó a lezárt tűz még több hévvel ég.
Az nem szerethet, a ki nem mutatja.
S még úgy sem, a ki mindenütt fitatja.
Bár látnék át szivén.
Olvassa ezt. |
„Juliának” – és kitől?
Ott benne van. |
Mondd, mondd, ki adta ezt neked?
Valentin úr inasa, és Proteus küldheté.
Önnek kivánta hozni, de arra járva én,
– Ha tévedék, bocsánat – ön helyett elvevém.
Szerénységemre mondom, szép kerítő!
Hogy mersz te ily levélkét elfogadni,
Szép ifjúságom ellen sugni-bugni?
Hitemre, érdemes, nagy hivatal,
S te rá egészen méltó hivatalnok.
Ne a levél! Meglásd, hogy visszavidd,
Máskép szemem elébe ne kerűlj.
Szolgálatom bér s nem haragra méltó.
Takarodol?
No hát csak tépelődjék. | (El.) |
S mégis, mi jó lett volna áttekintni.
De visszahívni szégyen volna már,
S felkérni arra, a miért leszidtam.
Milyen bolond! Hisz tudja: lyány vagyok,
S még sem erőszakolja rám levelét!
Hisz a leány szemérmiben „nem”-et mond,
De jobb szeretné, hogy „igen”-re értsék.
Fhű, e bohó szerelem mily viszás,
Makacs gyerekként dajkáját czibálja,
S rögtön alásan nyalja vesszejét.
Hogy szidtam el, mi mérgesen Lucettát,
Holott szerettem volna, hogy maradjon;
Hogy ránczolám, dühvel, szemöldököm,
Pedig belől szivem mosolyra késztet.
De im itt vezeklek, visszahívom őt,
S bocsánatot kérek csúf tettemért.
Lucetta, hé! | (Lucetta visszajő.) |
Parancsol a kisasszony?
Közel van délidő?
Bár volna már, |
S ne a cselédjén.
Mi az, mit oly mohón veszesz föl?
Semmi.
Hát mért hajolsz?
Fölvenni egy papirt, |
S e papirka semmi? |
Semmi nekem szóló.
No akkor hagyd ott annak, a kinek szól.
Hej a kinek szól, nem hazudik ez,
Ha félre nem csavarják a szavát.
Tán verset írt hozzád szerelmesed?
Hogy eldaloljam, kérem önt, szerezzen
Egy dalt reá, hisz ön le tudja tenni.
Le sem, föl sem teszek felőle semmit,
Legjobb, dalold „Fáj a szivem” dalára.
Ily lágy zenéhez ez nagyon nehéz;
De szép lehetne, hogy ha ön dalolná.
S mért nem te?
Én nem érek oly magasra. |
Lássuk dalod. – Hogyan, tubám, mi ez?
Csak csendesen, előbb dalolja végig;
De még sem ép szerettem e szavát.
Nem?
Nem, nagyon éles. |
Te meg, babám, |
Ön meg nem figyel rá, |
Te rontod el, hogy hívatlan bevágsz.
Én csak Proteusért vágtam belé.
Ej, nem zavar tovább e fecsegés,
Szerelmi ömlengések halmaza. – (Eltépi a levelet.)
Menj, takarodj, hadd ott azt a papirt,
Még fölkaparná, engem mérgesítni.
Széttépi, – hej pedig tudom, szeretné,
Ha másszor is zavarná ily levél. | (El.) |
Bár másszor is bosszantana ilyessel!
Ó csúf kezek, ily szókat tépni szét;
Tolvaj darázs, a mézet megrabolni,
S megölni a méhet, mely azt szedé!
Minden darabját összecsókolom.
Ím rajta – „szép Julia.” – Csúf Julia!
De meglakolsz e csúnya tettedért,
A durva kőre szórom rossz neved,
S gunyolva gázolok gőgöd felett.
S itt írva – „bús sebzett szivü Proteus.”
Sebzett szegény név, keblem lesz az ágy:
Pihenj, a míg be nem heged sebed,
S én bekötöm malasztos csókjaimmal.
De két-, háromszor volt „Proteus” leírva:
Jó szél, ne lengj, egy szót se vigy odább,
Míg össze nem szedem minden szavát,
Saját nevem kivéve, mit vihar
Ragadjon zord, kopár szirtes hegyekre,
S onnan hajítson zúgó tengerárba.
Ni, egy soron itt kétszer is neve:
„Szegény Proteus, bús szenvedő Proteus
Szép Juliához.” – Ezt széjjel szakítom;
De mégse, nem, oly szépen illenek
A résztvevő és bús név együvé.
No, összehajtom, rátakarlak, így:
Csókold, öleld, czivódj, tedd a mi tetszik.
Lucetta visszajő.
Kisasszony,
Tálalva van, és atyja várja önt.
Jól van, gyerünk.
Hát e papirt hagyjuk, hírmondani?
Ha becsbe tartod, szedd föl s rakd zsebedre.
Hisz zsebre raktam érte már sokat;
De mégis elteszem, hogy meg ne hüljön.
Látom, kegyedbe vetted.
Jó, kisasszony, |
De én is átlátok már a szitán.
Jer, jer; kérem tessék belől kerűlni.
(Mindketten el.) |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me