Csokonai Vitéz Mihály: A dél | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

A dél

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,

Egyenesen omlik lefelé súgára.

Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;

Felforrott az egész természet merevűl.

A barmok terepély bikkfák alá mennek,

Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.

A madarkák csüngnek a híves lombokról;

Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.

Az útazó, ki már csak alig lehellett,

Oltja szomját a hűs forrás vize mellett.

A lankadt arató ledűl izzadt fővel,

Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.

Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,

Széjjel az illatos rétek között dongnak.

Csupán csak az apró bokrocskák tövében

Zeng a csörgő prücsök a nap melegében.

A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,

Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.

Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain

A hévtől elaszott fűveknek szárain.

Egyebek mind híves helyeken pihennek,

A dél forró heve elől félre mennek.

Alusznak még magok a híves szellők is:

Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.

Csak némely enyelgő zefirek játszanak,

Melyek a levelek alól kiugranak,

Hol e néma fáknak sírva énekelem,

Mint égeti mellyem a forró szerelem.

Ah! most is az a nap forog az eszembe,

Melyen legelőször lobbant fel szívembe,

Melyen rám csillámlott Rózi szempillája,

S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.

Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam;

Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.

Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan;

Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.

Égek, s égésimet orcámon mutatom;

De az orvoslásra őtet nem hajthatom.

Sírok; de sírásom nincs kit érdekeljen;

Panaszlok; de nincs arra, aki feleljen.

Ah, kínos állapot! bárcsak valahára

Ennyi kínaimnak lehetne határa!

Átkozott perc volt az, amelyben mellettem

Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem,

S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,

E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből.

Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,

Vagy oly tigris szívbe illő érzéseket

Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna:

Most szívem Ily szörnyű tűzbe ne lángolna.

Egyenes természet! hát rend szerint mégyen,

Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?

Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,

Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik.

Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok!

Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.

Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,

És lángokkal égvén vizet áraszt mégis.

Jupiter is mikor essőzik legjobban,

Lángozó villámja mindíg akkor lobban.

Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,

Holott ő a legfőbb istenség az égbe?

És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég -

Félre az eszemből, oskolai kétség!

Ámor tanácsából még őt megkérlelem;

Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem!

Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,

Előtte könyörgést tészek s térdre esek.

Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt,

Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind volt.

Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,

Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. -

Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene?

Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene!

S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted,

S belé az Alektó vad szívét űltetted.

Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám

Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám.

Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba,

Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. -

Itt űlök, s a nap is elhágy már engemet,

S e lelketlen fáknak mondom keservemet;

Pedig tám a kegyes szerelem nevembe

Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.

Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,

Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me