Csokonai Vitéz Mihály: A TAVASZ
I. A belékezdésben megköszönti a mezőket és írásának tárgyát előadja.
III. A bérekesztés. Búcsúvétel a mezőktől. Óhajtás.
Ti elmélkedésemet
Andalító zőld hajlékok,
Fogjatok bé engemet;
Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
Az ifjúlt természetet!
Kiken hűs patak kereng!
Harmatos vőlgyek, lapályok,
Hol sok ezer virág leng!
A ti jószagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
Kies tetőtök felé!
E vídúlást dallani,
Mely most kezd a bóldog hanton
Körűltem mosolygani.
Hesperus e dalomat:
S Lilla érdem pántlikával
Fűzze érte lantomat.
A Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
S virágból font öv vala.
Isteni lehelletét;
A hó végig hempelygette
A hegyek görbűletét.
A patakok szerteszét,
A felhők záporrá váltak,
Hullámokat tolt a rét:
De ő egyet lehellt még;
S im, minden köd elrepűle,
S alámosolygott az ég.
Leszivárgott a csatak,
És náddal tűzött árkába
Halkal csörgött a patak.
A lankadt tél visszatért
S megrázott szárnyáról széjjel-
Szóra zúzot, havat, dért;
Felhítta csoportjait,
Kik az északi bérceknek
Kitörvén barlangjait,
A virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
A setét tengereket.
Még egyet lehelle ő,
S éltető lehelletére
Felengedt a levegő.
Vőlgyeket és halmokat,
Melybe szőtt vad mérészséggel
Zőldséget s virágokat.
Hűs árnyékokat vetett,
Hármóniás dal tőlté be
A pitymalló ligetet.
A szelíd patakokat
S játszi szikrákkal behinté
Göndörödött hátokat.
A vidék illatjai.
A szunnyadt ekhót felkőlték
A pásztorok sípjai.
Az öröm fénye közűl,
Mint a tél felhős éjére,
Egy víg súgár sem derűl,
Kétséget s aggságokat,
Ne nyögjétek el hiába
A múlandó napokat.
A fukar, s halvány kaján,
A bosszú hév szomjúzója
Hadd epedjen a baján:
Alkotott a kegyes ég;
Virtusnak és ártatlanságnak
Aggódni illetlenség.
Tiérettetek van ez:
Ím, leng és zeng a híg égben,
A vőlgyben virít s rügyez.
Barátnéi, jertek el!
Virágzó szépek, a redves
Városból fussatok el.
Arany tömlöctöknek már:
Jertek, ím, Ekhó hozzátok
Mosolyog és Zefir vár.
Bodrozott hajfürtjein,
Midőn táncoltok a vőlgyek
S ligetek ösvényein.
Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
Bokrétát biggyesszetek.
Fenyvekkel a bérc benőtt,
És feléig a kékellő
Pataknak árnyékot szőtt,
Óh! a mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
E mosolygó táj körűl!
Nyájak! óh, erdők, hegyek
Pihenést széjjel-őgyelgő
Szememnek méken vegyek?
Kik hímmel tarkállanak,
S végre, a szűk barázdákon
Távol, alig látszanak?
Ússzák csendes habjait,
Csipkebokrok és kökények
Koszorúzzák partjait? -
Rántja a Bált tengere,
E kék mélység s a partjához
Vergődő hab ezere.
Egy csillagokkal rakott
Eget terít rá, s magára
Pislogva tekinget ott.
Felocsódván a napon,
Bukfencezve ténferegnek
Ez ellátatlan lapon.
Ama szomszéd síkokat,
A lovak pompás homálya
Mint lepi el azokat.
Melyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
A fenyves visszanyerít.
Sok szép fejér tehenek
A major bokros lápjában
Kedvekre őgyelgenek;
Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
Béűltetett szőllőhegy:
Másutt fátyol fogja bé;
Fut a felhő, s a fény hámlik
Grádicsonként felfelé.
Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a boldog vőlgyekre,
Függtön marad s jubilál.
A szántó gyönyörködik
S édes elandalodtában
Az égre bámészkodik.
Dűlvén, kihempelygeti
A barna habot főldére;
Csóka, varjú követi.
Mérsékelve lépeget,
S a bíztató barázdába
Arany záport hinteget.
Szórná a munkás paraszt,
Óh, ha fáradván boráét
Maga is inná meg azt!
Az esztendő terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
Jó nedvű gyümőlcsei!
A fogcsikorgató éh
S a vad tábor hányszor tészen
Munkát, reményt semmivé!
Parittyázott jégeső,
Úgy töri széjjel tövéből
A tápláló fűvet ő;
A főld színéig szintén,
Felgyújt falukat, erdőket
Kedvére Hol vagyok én?
Fegyverek villámlanak,
A feltátott réztorkokból
Tűzfelhők gombolyganak,
Górálnak mindannyiszor;
Szétszaggatott emberekkel
Rakva a rettentő por.
Mindentlátó szent szemét
Az ég, s nézni nem akarja
E kegyetlenség nemét. -
Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
A bajtársára szegény.
Útjában késlelteti,
Reményli, hogy szűz mátkáját
Még egyszer ölelheti,
Ajakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
Learattatja ez ég:
A szűz kimúl sírással,
S ezen egy bőlcs jövendőbe
S egy szent poéta elhal. -
Bízták szabad nemzetek,
Hogy a főld minden kincsére
Nevekben ügyeljetek,
Szent hatalmatok jele,
Ah! a magok fegyverével
Gyilkoltatjátok-e le?
Óh emberek atyjai!
Hogy több boldog gyermekeknek
Légyetek gyámolai:
Minden módon ezeket,
Csak hogy fel ne áldozzátok
Az első-szülötteket. -
E szómra hallgassatok,
Hogy az Istennek kegyelme
Meghallgassa szavatok!
Melyért éh könnyeket hint,
És lovait a szántónak
Adjátok vissza megint.
Vitorlátok öbleit
S a tengeren arassátok
A szigetek kincseit.
Emberekből kerteket
És állítsatok azokba
Serény, okos csőszöket.
Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
Fényt terjeszt a főld felett.
Nem lappang-é ott egy bőlcs,
Kit a nagyok pitvarától
Magához vont az erkőlcs?
Óh, innen hívjátok ki
És adjátok a hazának
Bírói székét neki;
Palotátok ajtaját,
És a síró ártatlannak
Orvosolja meg baját.
Nézzünk széjjel a paraszt
Gazdaságán s háza táján,
Jer, látogassuk meg azt. -
Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom bálványból
Nem véstek bajnokokat,
Csavargós kerűleti
A hatalmas mestereknek
Fékszárát nem követi.
Három ember idejét
Általélte, takargatja
Hűs árnyékkal lakhelyét,
Csimpajkóznak karjai,
Óltalmazzák a tüskéknek
És bokroknak falai.
Tó kínálja a szemet,
Melyben felhőkkel gombolygó
Kék ég fog fel engemet:
Alattam áll másik ég.
Óh, e kettő közt elterjedt
Megmérhetetlen mélység!
Borzadt tollal futja bé
S az imént kőlt kis récéket
Csalja a száraz felé;
Végigfutják a tóközt,
S habokon általkelvén.
Háphápolnak a nád közt.
Sétálva járják a gazt
S berzenkedő szárnyaikkal
Űzik a lompos kuvaszt.
Az úszáshoz kezdenek.
Lebukkannak, mint a hattyúk,
S evickélve függenek.
Egy kis fürge, dolgos lyán,
Tarka kosár a kezében,
A tyúk fut nyoma után:
Őket a kis csintalan
Megcsalja, ím, gyors lépéssel
Odafutnak hasztalan;
Árpát szór le azoknak;
Nézi, hogy egymás hátáról
Mint esznek s civakodnak.
Kandikál a fejér nyúl,
S piros szemét bámúltában
Forgatván, be-berándúl.
A kék galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
Gyengén kapargatja ő.
Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
A ház fedelére száll:
Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte
És turbékol begyesen:
A hízelkedő szép pár;
Ez is felé megy brukkolva:
Egymást éri a csók már.
Mind a ketten szárnyokat
S folytatják tördelt kacajjal
A kert felett útjokat.
Amerre ti szállatok,
Érzékeny galambkák! én is
Elmegyek utánatok.
E kertnek virágai!
Mely édesen párolognak
A lombok illatjai!
A víg Zefir sátoroz,
Az égre kapja reptében
S vélek onnan záporoz.
A mérész hajós nem gyűjt,
Bogácsok ritka fajtáit
Itt üvegtömlöc nem fűjt.
Szeret a főldmívelő,
Vagy egy koszorú virágot
Olykor, ha jó kedve jő. -
A diófáknak fejűl
A kék eget mutogatja,
Melyen sok felhő repűl;
Tókat, berkes vőlgyeket,
A dagályos hegytetőkkel
Körűlvett vidékeket,
Szememmel e tárgyakon,
Azután tőlök megválok:
Ez itt, ez magára von!
Ki tölté meg kebledet?
A napnak minden színével
Ki nyitott fel tégedet?
Köszöntenélek ugyen;
De az isteni rózsának
Több királyi dísze van:
Szerelemszín arcai,
Magas tövises trónussa
És örök illatjai:
Itt az én becses rózsám,
S félig kinyílt bimbócskáján
Keresztűl mosolyog rám.
Hűs illatú kelyhivel,
Itt a gyöngyvirág vergődik
Ezüst csengetyűivel;
Kifolyó balzsamjait,
Széjjelhintvén orcájának
Aranyos súgárait. -
Nézi a virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
Szórják el illatjokat:
S reméli, este felé
Az egész napnak pompáját
Szégyennel borítja bé.
Kinek a bámúló nép,
Mint sok gyáva vitézeknek,
Buzdítására nem lép:
Becsűlvén, szemfényt nem veszt
S rejtekje szent árnyékában
Jóság illatját terjeszt. -
Táblája fényeskedik,
A páva önnönmagának
Mely büszkén begyeskedik.
Béhintett kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
Mint tömött csillagzatok.
A páva, és zőld farkát
Szivárvány-módra kitárván,
Hányja színváltó nyakát. -
S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva
Lengnek a virágokon;
Onnan tarka szárnyokat
S a cseresznyéknek kutatják
Ismét a virágjokat,
Kökényfába olta be;
És mostoháit csudálja
Mármost a vad csemete. -
Bélyege, a házi nő,
Ama termett venyigéknek
Leveles bóltjában sző,
És virágokat himez;
Az öröm űlt orcájára,
S onnan mosolyog le ez.
Kedvese, a csintalan,
Gyenge karjával anyjának
Nyakán csüngvén úntalan,
Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a mályvában
S magában mélán petyeg.
Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a kaján veszettség,
Sem kevély gőg meg nem száll!
A te élted napjai,
Mint a virágos rétekben
A tiszta víz habjai.
Mászván ház- és fatetőt,
Midőn győző-hintajába
Elefántok vonják őt;
Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
A térdeplő sklávokat:
Akit nem kajdászván fel
A bolondok, hűs berekben
Szunnyad, felkél s énekel.
Első súgárt őrá hány,
Néki leng a rét illatja,
Néki zeng a csalogány.
Sem a zőld vetéseken,
Sem a nyáj közt a pusztában,
Sem a szőllőhegyeken.
A munka hint, melyet győz,
Mint az éther, könnyű vére.
Maga virgonc, mint az őz.
Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
Szeméről lelegyezi.
Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok csergedezne
Le az én életem is!
Kis bigecsem fáinak,
A csörgő patak tájékán
Élnék már csak magamnak,
Éretlen bánatjait
S az ellobbanó vígságnak
Alacsony szorgalmait.
Könnyeit tirajtatok
Törlené le az én Lilllám;
Kit mindennap siratok!
Hű barátim szavai,
Néha némán oktatnának
A holtak írásai,
Mélységes folyásait,
S lelkemnek lecsillapítná
Tudományos szomjait!
Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
Aranytermő bérceit.
Kik szomjúztak harcokat,
Az emberek hadd tennének
Kőszálnyi bálványokat,
Hadd a tenger köveket:
És nem vetnék pompájokra
Soha irígy szemeket.
Óh, szeretet tengere!
Óh, jótéted kifolyása
Hadd itasson meg, jere!
Az élet, mely tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
A főldi dudvák között?
Már vidúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
Hinti rám csendes remén'.
A homály ellebege,
Felrándúl a jövendőnek
Setétellő szőnyege.
Más scénái jőnek fel
A dolognak, s képzetemben
Új vidékek nyúlnak el.
Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a sűrű rózsácska
Mellől lugasomba bé.
Fény, szerelem terjed el:
Így termett a kellemesség,
A virtus így lépdegel.
A tömött felhők közűl,
A szélvész egyet se kukkan,
Olimp figyelmezve űl.
Nótád képe édesen, 1
S hozzám Zefir e kertekben
Általfújja csendesen. -
Nyíltszívű Gleimom! leszállsz
S a téji lanton messzéről
Víg örömmel játszdogálsz.
Cypris, Ámor, Kellemek
A csillám felhőkre nyílván
Kijövén, tűndöklenek.
A kék levegőbe zeng,
A csillagok bóltozatja
Öröm-koncertjekre reng. -
Kedves egypár javai,
Vígasztalói éltemnek,
Egek ajándékai!
Hozzám a vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
A réteket, halmokat.
Hol vagy dicső képzelet?
Mely kies álmot rengettem
Ébredt érzésim felett?
És én így sóhajtozok:
"Óh, sok függ a fátumoktól
Ez élet útján, óh sok!
Áll a való helyt elő,
Boldogít puszta árnyéka,
Maga hozzám sose jő." -
Hasztalan gond, fére menj!
Hadd legyék a kedvben módom,
Amellyel kínál a menny.
Hadd járjam a berkeket
S a dalló filemilével
Hadd zengjek énekeket.
Változó zengésibe
E nyöszörgő patak mellett,
Mely e kőről omlik le.
Kezével font levelek!
Ti, a bőlcs gondolatjának
Fényt adó, zőld fedelek!
Vídító kerűletek,
Magános útak homályi,
Idvezlettek légyetek!
Mely kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a lélekre -
Mely lágy érzés, - nyúgalom!
Lugosnak árnyékain,
Amelynek sok pajkos szellő
Hirintódzik ágain,
Egy látható hívesség
A zőld haboknak fodrában
Hempelyegve útat szég -
A nap a felhők felett
És mennyei aranyával
Hímzi a zőld levelet.
Béfutják illatjai
A szép estvét, párolognak
A Zefirnek szárnyai. -
Bajboncsokból öklözött,
Űl a kecskés, a komondor
S a virágszálak között.
Megáll s hallja másfelé,
Hogy az erdőknek ekhóját
A sok síp hogy futja bé,
Amott alig hangicsál
S el is múlik utóljára:
Sípol - és ismét megáll.
A meredek szirtokat
Kecskéi és úgy tépásszák
A keserű bokrokat. -
Öszevenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
A zörgő, zőld bokrok közt.
Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
Belésüppedt nyomokon. -
Gyújtván a víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
Az erdőket, síkokat.
Duzzad és feszesedik
Erek ága, s elvadúlva
Farkok felberzenkedik.
S hogy hűsítsék lángjokat,
A partokról leszökellnek,
Tördelik a habokat.
A harmatos vőlgyeken,
A kősziklára feljutnak,
S fent a törpe berkeken
Távolról tekintenek
A mezőre s a felhőkből
Büszkén lenyerítenek.
Nősző hevet lehellnek,
Hányják a főldet szarvokkal,
A porködben dühödnek:
Bőgnek a barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván,
Futnak a szirtköveken. -
A ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a sziklából
Vad morgással omlik le.
Elmarconglott csípeit,
Átcsörgi a kivájt fáknak
Meztelen gyökereit,
Elhajlnak s inganak,
Míg a zőld fűzek azokban
Kények szerént mosdanak:
Megzendűl és jajgat rá,
A vad meghökken e hangtól
És elszalad másuvá.
Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
Csendesebb szállásokat,
Kőlcsön-érzési felől
A piramidál bokroknak
Hűvös ernyőin belől
Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
A zőld bikkfaágakon.
A kis ártatlanokat,
Mit mívelnek jó kedvekben,
Mint osztják a csókokat.
Patakocska, halkal itt!
Nyögdécselő, állhatatlan
Zefirusok, csitt, csitt, csitt!
A leveles ágokat;
Kérlek, el ne gyengítsétek
Szerelmes zsibajjokat!
Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
Nótátokat tőletek. -
Zendítnek mindenfelé,
A tágas árnyékszálákat
Szimfónia tölti bé:
A pirók kenderike
S a pinty hegyes füttyöt tészen
Egy sörje tetejibe:
A sok tenglic, rátekint
A virágzó bogácsokra;
Dalja ugrós magakint.
Leveles bóltjában nyög:
Öblös hanggal a szilfáról
A rigó basszust dörmög.
Csak a kis filemile,
Hogy több dícsérője légyen,
A magános aljba be,
Melyet féd sűrű ágbolt,
S úgy tetszik, hogy egysummába
Mind ide futottak volt
Térjéről körűl, belől
Árnyéki az éjtszakának
A piros hajnal elől.
Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
Mássává csinálja itt.
Fűzfáit a partokon;
A kis dallos ott ringatja
Magát a zöld ágakon.
Ott csattog, süvölt, kereng,
Hangzik a vőlgy a pusztával:
A hegedűs kar így zeng.
S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok trilláján,
Majd ismét keményen ver.
Madarász, ki félfelől
Ólálkodik a kietlen
Hársfaerdőben belől,
Tőrkalitkája alá
A csemeték közt bolyongó
Kedves párját bécsalá:
Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
Mindenfelé szálldogál.
S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
Kiáltozza szerteszét.
Míg végre kínja miá
A bokorra ájúltában
Kókkadt fővel esik rá.
Holt párja árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűlte
Sebekben körűlte jár.
S éjjel sincs nyugta neki,
Úgy tetszik, hogy minden jajján
Saját lelkét nyögi ki.
A bokrok kesergenek,
S részt vévén az ő bújában,
Elalélva lengenek. -
E vén tőlgy oldalánál?
Melynek kopasz, reves odván
Semmi madár meg nem száll?
Csak képzésem rezzent-e?
Ímé, kóválygó szárnyával
Hirtelen felröppene
Üregéből, félfelől;
És emiatt kondúlának
Podvás öblei belől.
A vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
Az árnyékban csendesen,
Magát és a tárgyakat
S orrával felszemecskéli
Az asszú ágszálakat. -
A zőldági népeket,
Miként kelljen bóltozgatni
Mesterséges fészkeket?
Meglepve mit tégyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
Bátorságban légyenek?
Szálldogál ezek felé,
Mely szíveket egymás mellett
Szerelemmel tőlti bé?
S e csudadolgok sora,
Óh véghetetlen valóság!
Természet atyja s ura!
Egy madárka termetén,
Mely itt a tüskék közt játszik,
Mint az ég mennyezetén.
Mászkáló hernyócskában,
Mint a trónusodnak alján
Lángoló Kérubimban.
Sem partja, sem feneke,
Minden tebelőled száll ki,
Beléd semmi sem foly be.
Ama fény-punktumoknak
Visszavert lágy ragyogványa,
Melyek rólad omlanak.
Azonnal veszteglenek.
Hozzáérsz a nagy bércekhez:
És tüstént füstölgenek.
Egymásba megütközött,
S kilátszik fenékfövenyje
A hullámbércek között:
Harsány ordításai
A Felséged nagyvoltának
Magasztaló daljai.
Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgések
Nagyságos dolgaidat;
Minden berkek rengenek,
S néked mondott dícsérettel
Ők is visszazengenek.
(Mely't hall az Egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
Az ég minden csillaga
Nagy voltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
Egy pólustól más felé.
Minden csuda tettedet?
Óh, Teremtő, ki úszkálja
Keresztűl mélységedet?
A szelek szárnyaira,
A villámnak kapjatok fel
Kilövellt nyilaira.
Tűndöklő mélységeit,
Átélvén a végességnek
Milliom esztendeit:
Egy ponttal is közelébb
A fenekét, mint láttátok
Partja széléről elébb.
Ti reszkető hegedűk;
Így az Urat méltóképpen
Tisztelitek. - - -
Amint bongó szárnyakon
Zefir ide fúvogatja,
Erővel magához von.
A sziszergő nádak közt,
Mellyem erős pihegtében
Bészívom e kedves gőzt. -
Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
Ködje közt a múlt telem,
Édes öröm csepegett
Szívemre, sok bús óráról
Oszlatván a felleget,
Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
Ez a környék tőletek.
Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
Termetit s szerelmeit.
Jer, piperézzük fel mi
S a bíboros lomha népét
Magunk közt csúfoljuk ki!
És szájatok szózatit
Nékem olyanná tegyétek,
Mint a rózsák illatit. -
Az öröm itt mosolyog,
E mesterkézetlen kertek
Útjain csend tébolyog.
Lágy andalgás csordogál,
Elszórt virágligetekkel
A rét felcifrázva áll.
Láthatatlan tengere
Hullámlik a parlagoknak
Zőld mezején messzire,
E dagályos habokat. -
Ezer lakosok élesztik
A tarka tájékokat:
Gázolja a vizeket
Az eszterág, prédájával
Nézvén farkasszemeket.
Egy fickó feje körűl,
Ki fészke mellett harácsol
S a káka közt lesben űl;
A partra csak sérikál,
Egyszer őt a gyepre csalja,
Addig, addig sántikál.
Szerteszéjjel bonganak,
A virágzó csemetéken
S lőherén megszállanak;
Alá a kis állatok,
Mint a holdfénytől újonnan
Megaranyzott harmatok:
Melyet a paraszt maga
Egyik zugjában a térnek
Csúcsos köpűkből raka.
Valóságos bélyegét,
Akik születte-főldeknek
Elhagyván enyhős egét,
Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
Gyűjtvén fáradságosan,
Honjokba bészállanak,
Hogy a bőlcsesség mézével
Minket táplálhassanak. -
Egy kékellő tó zsibong,
Melyen a szellők mentében
Sok habkarika tolong;
Nyúlik fel egy szép sziget,
Melyet kerít koszorúson
Nyárfa- és bokorliget:
A főld egyéb részitől,
A habok ellen úszkálva
Lebeg önnön terhitől.
Megrakott vadrózsafa,
A mindég zőld borókákkal
Uszkuruc és bodzafa
Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
Mutatják itt magokat.
Közli örömcsókjait
S rálehelli nyájassággal
Balzsamos illatjait.
A part szélén vesszeit,
S a vízbe nézvén, csudálja
Fejér s piros díszeit. -
Legbelsőbb rejtekibe
Képét a víg örömeknek
Gyönyőrűen fested le!
Mely már szinte káros lett,
S amelyet még a tél olta
Egy esső sem szűntetett,
És kerteknek zőldjeit,
Melyek várják az essőknek
Megfrissítő cseppjeit.
Szépséged kezdetiben
S a paraszt reményét benne
El ne ölné fűviben!
Őtet, óh kegyelmes ég!
És áraszd el jóságoddal
A főldet, mely öszveég
Jön a felhőkön ide,
Ott tornyodzik s nemsokára
Patak-módra omlik le.
A fák levelin morog,
Fut a vetésen s közötte
Örvény-módra kavarog.
Kárpitja alá vonúlt
A nap, és az ég aljának
Fénya halványon kimúlt.
Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl el
A természet azokon.
Göndörödvén habosan,
(Melyek terjedő szélekkel
Tűnnek el játékosan)
Öblögeti a fűzfát;
És az essőt kimutatja,
Melyet a szem még nem lát. -
A felhő a vizeket
S mintegy keresztűlvetélli
Vászonszálkint ezeket.
Bugyborékos zápora;
Alig oltalmaz meg tőle
Ez égerfa sátora.
Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon
És enyhős bokrokba bútt.
Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél óltalmában
Egy hársvőlgyön körbe gyűl.
Csak a fecskék látszanak,
Hogy csoporttal az essőben
A tóra nyilallanak. -
Melyek a világ szemét
Fedik most, - a gőzkaréjok,
Ím, felnyílnak szerteszét.
És a függő tengerek
Elfolyván tiszta cseppekkel,
A szellőn ellengenek.
Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
Maga csorgott volna le. -
Újabb teherre kapott,
Felhők vitorláznak erre
És elfogják a napot,
Tóvá vált záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
A szomjú pallagokat. -
És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre
S bétölti a levegőt.
A napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántálja tája
Szemfényvesztve tűndököl.
Körűlfogja az eget
És a tengerben magára
Jobbra, balra nézeget.
Mosolyognak a mezők,
Színes hímmel s bokrétákkal
Megrakva néznek rám ők. -
Fesd e hely tájékait,
Óh te, kinek énekébe
Látom az Ár partjait,
Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
Egész formájok kiűl:
Az Alpesek bérceit,
Érdemoszlopiddá tetted
Az égnek cölöpjeit! -
Mint villog a csíkos rét!
Mely kedves tűndöklésekkel
Lanyháznak le szerteszét
Tarka ligetjeiről
És a virító bokroknak
Koronája széliről!
Újonnan feléledett
S gőzöl erősebb illattal.
Az egész ég szaggá lett.
A gyep ittas fejeit,
S úgy tetszik, hogy dicsőíti
Az égnek jótéteit.
Térmezők és ligetek!
Árnyékos erdők és nedves
Rétek, most zőldeljetek!
Megvídító tárgyai
S lelkem ártatlan voltának
Menedék kárpitjai;
S büszkéknek csoportjait,
Elhagyom a városoknak
S palotáknak falait.
Rám e virágok felől,
Melyre szívem megvídúljon,
Megcsendesedjék belől.
(Ki a napsúgárokon
Hinti rátok jó'karatját
S az essőn, harmatokon)
S szent borzadás lepvén el,
Dícséretét hirdethessem
A felelő egekkel.
Éltemnek határt vetek:
Vég nyugalmam utóljára
Hadd legyen tibennetek! - -
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me