Kosztolányi Dezső: Ezek a fák
a fák, a fák.
A napsugár felé, a tág
egekbe lustán nyújtózkodnak át
a fák.
Zsibongva-élő összevisszaság
lélekzik és arcodba vág
az ág
s nem múlanak, csak most kezdődnek el,
a völgybe le, a hegyre fel.
A fák.
Amerre nézel, itt és ott, a fák.
Zsongítanak, altatva, mint a mák
és jönnek újra, rémszerűn, e fák.
Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
semmit se tudva állanak,
fejem fölött, fejem alatt,
mint bűvös, ifjú csemeték,
mint agg, szakállas remeték
mindig kimérten, ridegen,
sok idegen, sok idegen.
A fák.
páfrányok közt cikáznak eszelős
rendben tovább a fák.
Ellenségesen, érthetetlenül
lesnek ki, mint a szem s a fül.
A fák
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz,
mely ágról-ágra pattan?
E suttogás, melynek nincs soha vége,
Csak megtöri a csöndes csöndet és
remegni kezd s a tücskök jelbeszéde
a szakadatlan, csöndes csöngetés?
Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
örök tenyészés és a tétova
ölelkezés a forró-nyári lázba,
az élet, élet roppant tébolya?
bús álmaikból a bús lombokat,
mint villany és hő meddő óceánba,
én árva ember, fájó gondolat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me