Vörösmarty Mihály: CSÍK FERKE
Annál inkább haza jár a lelke,
De a lélek bundát visz a hátán:
Így jár haza éjnek éjszakáján.
Csík Feri, ha végigmegy az utcán,
A kuvasz nyí visszahunyászkodván.
Csík Ferit ha valaki meglátja,
Keresztet vet; oly sápadt orcája.
Híre-hamva eltünt a határból.
Azt csak ő és a jó isten tudja,
Mily keserves lehetett az útja.
Jó fiú! már tíz év óta árva
És ezért lőn telkéből kizárva.
De fejét ő addig le nem hajtja,
Míg az udvart végig nem kutatja.
Apja, anyja ott tanyáztak régen.
Félve néz be, mintha búját lopná,
Hajh, pedig beh örömest odadná!
Most leül a lócán a tornácban,
Itt ült egykor ünnepi ruhában.
És előtte gyermek-ifjusága
Áthuzódék, mint a hold világa.
Ott találja egy almos zugolyban.
Míg ki nem hült apja örökéből,
Jóizűket hörpölt a tejéből.
Csík Feri most a kertet vizsgálja:
Megvan-e még három szilvafája?
És a méhek ott a kert mélyében
Mit beszélnek a komor éjfélben?
Félre vetve bundáját, körülment,
És kapált, és seprett, árkot ása,
Ámbár csak sohaj volt áldomása.
Gyakran egy kis elhagyott kamrában
Mécsvilágnál fúr-farag magában,
S mintha vész-zaj dübörögne távol,
Szomorú dal hangzik ajakáról.
Es korán megy, míg a nap fel nem kél,
S a lakosság sok kísértetet lát,
Elkerűlik rosz szomszédjok házát.
De a gazda reggel hogy felébred,
Szeme háza környékén megtéved,
Alig ismer görbe boglyájára,
Tört szekere s betömült árkára.
Ferke végez minden munkát éjjel.
S hétről hétre szépen van látszatja,
Hogy magát itt valaki mulatja.
És a fösvény, kit keresztfiának
Háza, telke felgazdagítának,
Félelemmel és gyanúval nézi,
Dolgait hogy más keze intézi.
Nyugtalan vágy ébred Sárikában;
Mintha látott kép után epedne,
Titkon ébred tündéres szerelme.
"Hátha ő az?" szól a vétkes gazda,
Kit gondolt, azt mással nem tudatta.
"Hátha értem jő?" szól szép leánya,
A vidéknek legszebb Sárikája.
Melyet súga rögzött bűn és szánat.
"Haljon, éljen!" s jórészt úgy van dolga,
Mintha élne s mégis meghalt volna.
Egy törött szántóvas van a vállán,
És megáll egy künn felejtett háznál,
Mintha vendég volna önmagánál.
De utána egymást nem gyanítva,
Megy a gazda és a gazda lánya.
Hangját hallják rémséges zajoknak:
Mély sohajtás hallik, mintha vadkan
Fúna mérget s vért habzó kinokban;
Felvilágol a ház és utána
Csengő s tompa hangok zuhanása.
Rémülés száll a közelgetőkre,
Vissza is mennének nyakra főre,
De erős a jó és rosz kivánság:
Nem lehet, hogy titkát meg ne lássák.
Vad merénytől izzó félelemben.
Borzadozva, s mint a fal, fehéren,
A leányka az ablakhoz mégyen.
Csík Feri meg lángot szít kohában,
S csüggedetlen pőrölyöz magában.
Azt reményli jámbor, jó hitében,
Hogy jót várhat a jótét helyében.
Gyámfiát, kit régen elholtnak hitt.
Félre állott, mintha tanakodnék:
Mit tegyen, hogy meg ne károsodjék.
"Mennyit fáradt s mégis mind hiába!
E gézenguz üljön birtokába?"
Gondolá és gyorsan eltökélve
Monda: innen nem szabadul élve.
Csík Feri a pőrölyt mint hordozza,
Ropog a nád a ház tulsó sarkán,
Szél és a láng bele harapozván.
És az ajtó hirtelen csapással
Elzáródik egy kulcsfordulással.
Ferke hallgat s gyors lábak futását
Hallja s lát egy arcot ablakán át.
Mi lelé? nem tudja hevenyében.
Majd az ajtót kémli, s látja végre,
Hogy bezárták vég veszedelmére.
"A kovácsot zárni műhelyébe
Csak bolondnak, juthatott eszébe.
"Monda Ferke s csapkod pőrölyével,
Hogy a vas zár darabokra hull el.
A szegény lányt csaknem eltapodva:
A lány nyitni jött elé az ajtót
És elájult, hogy kulcs benne nem volt.
Csík Feri most észre jött egészen,
A leányt hogy látta szépségében,
Vagyis inkább úgy megháborodék,
Elfelejté, hogy fején a ház ég.
Nem mulattak a veszély vidékén,
Ferke a kész vassal ment terhelve,
Sári Ferke sorsán epekedve;
Mentek, mendegéltek és nem volt vég
A panaszban, míg a házat érék:
Oly sok roszat tőn a fösvény gazda,
Hogy mind csaknem elvesztek miatta.
Állt a gazda egy nyilt szekrény mellett,
Egy nagy kulcsot forgatott kezében
És sokáig ránézett merően.
"Ide zárjam vagy a kútba vessem,
Bajba, vagy gyanúba hogy ne essem?
Ezzel zártam őt a másvilágra,
Hogy ne vágyjon többé birtokára.
Ez felérhet száz koporsószeggel,
Vissza nem tér, akit ez rekeszt el.
"S rejti kulcsát a szekrény mélyére,
Mélyebben még, majd ha reggelt ére.
A hold bujkál úszó fellegekben,
És az alvó, gyakran felijedve,
Képeket lát, milyekhez nincs kedve:
Látja halvány képét az árvának,
Hajai mint égre borzadának.
S amint öntanyáján csontig égett,
Hogy nem látni rajta emberképet.
Föl-fölkelne, de hová vonúljon?
Vele jár e kínkép minden úton.
Nincs menekvés, virraszt álmodozva,
S alszik egy jó percet sem nyugodva.
Belemarkol Sárika hajába:
"Nem láttál egy embert? szólj, ki volt az?
"Sári felriad s szól: "Ég, irgalmazz!"
"Nem láttál egy embert, egy halottat,
Egy elégett - és feltámadottat?
Halavány volt, mint a hold sugára,
Mely lesütött rémes orcájára.
Ő volt, ő volt!" és választ nem várva,
Vasvillával rohant udvarára.
Megbotlott egy feldőlt eke szarván,
S hogy ráismert új szántóvasára,
Visszahökkent s köd borúlt agyára.
"Hát ez a vas, melyet ő kovácsolt,
Ó, ki régen és most újra megholt?"
Elhagyá a házat, udvart, kertet,
Bujdokolva ment a faluvégig,
Késő bánat és iszony kisérik.
"Elmenjen hát, soha meg ne álljon,
Hátha, amit láta, csak vad álom?
S ím fehéren ott állt a kisértet:
A rettentő pőröly csontkezében,
S barna szeme villogott setéten.
Most már nincs a földnek urodalma,
Melynek birtokáért megfordulna:
Megy, mint kóró, melyet fölkergetnek
Szárnyai a zúgó förgetegnek.
* |
Mint nejére nézett Sárikára,
S gyermekekkel népesült meg a ház:
És volt rajta minden istenáldás:
Egy agg ember jött koldulni reggel
Dúlt hajakkal és őrült szemekkel,
És kiült az útárok partjára,
Mintha várna gazdag adományra.
Két kis gyermek jött ki nagy lármával,
És örült és játszott fáradatlan:
Két boldogság testesült alakban.
Ajka reszket mintha szólni félne,
S szemein egy régi fájdalomnak
Jégsziklái könyre olvadoznak.
Valahányszor a fiúk közelgnek;
Néha suttog s láng fut el orcáin:
"Jertek hozzám, szép kis unokáim."
És vigyáznak, hogy tán meg ne sértsék.
Végre álmot hoz rájok az estve:
Elvonulnak, jóizűn lihegve.
Az agg koldus vár az éjszakára,
Éjszakára, mely sötét határt von
Közted, élet! s félve várt örök hon!
Vad redői holtra dermedének,
És midőn a reggel ismét eljő,
Némán ül az őrült, mint a sírkő.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me