104. A PROTESTÁNS SZEMLÉNEK
104. A PROTESTÁNS SZEMLÉNEK
Májusi öröm: hosszú elhallgatás után a B. H. Dunántúlija újra megkísérli, hogy lapjának népszerűségét az én megtámadásommal foldozgassa. Halottnak hallgatni illenék, s én valóban síromból és rezerváltságomból nem lépnék ki Dunántúli kedvéért. Ám szólok mégis, szólanom kell másért, más okból, más és új alkalomból, melyet Dunántúli támadásához a Protestáns Szemle adott[,] ki egy Nyugat-beli, egyébként megcsonkult cikkecském miatt egyházi átok alá vetett, de legalábbis megfenyeget s fenyít azzal, hogy az én kálvinistaságomat csak – a borjú hiheti el. (Apropos: borjú, Istenem, a virágos, véres, merész kapu, amelyet megnyitottam, nem is olyan új már, s mégis még mennyien horkannak föl előtte riadt bámészkodásukból.) Tehát a borjú: kénytelen vagyok a borjúról (mert előre látom, hogy az ellenem megint nekilendült irodalmi offenzivában ez a borjú is szerepet kap) egyet-mást elmondani. A múltkoriban egy félkegyelmű könyv jelent meg: „Rákosi és Ady”: mulatságos kis könyv. Ez a könyv egyéb bohókás dolgai között azt is állítja, hogy én (óh, szörnyűség) vagy paraszt, vagy zsidó származású vagyok. Egyik ellen sem volna okom védekezni, de hogy bebizonyítsam: még ebben sincs igaza a túlsó oldalnak, hivatkoztam egy régi oklevélre, mely szerint évszázadokkal előbb egyik ősöm borjút hagyományozott a lévitának. Tehát (egyik sem különösebb áldás és érdem ugyan): régi nemes magyar és kálvinista vagyok. A Protestáns Szemle „felsőbbséges szellemű” szerkesztőjének pedig még csak azt akarom üzenni: az Úristennel való viszonyomnak hagyjon békét. Régibb, szebb, igazabb és bensőségesebb, sőt protestánsabb is a korrelációm, mint némely előkelő, egyházi dignitárius pietistáké. Magamat az egyházi átok ellenére kálvinistának tudom, a kálvinistaságnak négyszáz év óta élt és bevált értelmében. Ha azonban a kálvinista nevezetet köldöknézésre, szemforgató kvekkerségre, „szentgyakorlat”-ot űzők számára foglalják le hivatalosan: akkor – hát akkor, de csakis akkor, nem vagyok kálvinista. De protestáns vagyok, és protestáns maradok akkor is, s e gyönyörű szónak igaz mivoltában protestálok, hogy liberális, szabad magyar hitvallásból sors-sújtotta, téboly felé támolygó emberek a klerikalizmusnak, a reakciónak segédcsapatokat szervezzenek.
Világ 1916. május 5.
Ady Endre
