122. BRÓDY SÁNDOR TRAGÉDIÁJA
122. BRÓDY SÁNDOR TRAGÉDIÁJA
Bródy Sándor, színes, pompás lelkű mestere az új magyar szépirodalomnak – Bécsből jön a hír – átlőtt mellel, fájdalomban zihálva fekszik az Allgemeines Krankenhausban, szegény, kínlódó betegek szomorú kaszárnyájában. Az árnyas, sűrűséges Schottwiesben, közelében a zajos Semmeringnek, Bródy Sándor fegyvert fogott maga ellen. Véresen, aléltan Bécsbe hozták. Most morfium-tű élesztgeti a testét. És nagyon-nagyon elszorult szívvel, remegve riadunk föl minden telefoncsöngetésre: vajon nem az ő szép élete végét, gyászos leszámolásának beteljesülését fogja jelenteni nekünk.
A széplitteratúrában természetes, vér-a-vérből fia a legújabb magyar társadalomnak Bródy Sándor. Igaz szólaltatója, jellegzetes művészlelke. Utána vágtattunk tűzzel, gyönyörűen, naivan Európának. Különösen a nyolcvanas években volt legerősebb a nemzeti intelligencia egy kiválasztott kis részében, mesésen szilárd az az illúzió, hogy mi már a Nyugatnak élünk. Ennek a korszaknak meg kellett hoznia a szépirodalomban is a maga kifejezőjét. Ennek látjuk mi Bródy Sándort. A hevesi televénynek minden csíragazdagsága benne van az ő lelkében. Magyar, ha ezerszer is akartak ellene bizonyítani. Nagyon magyar, s olyan magyar, ki bízó, hatalmas lelkével nem tudta, s nem akarta ismerni azokat az árkokat, melyek küzdelmes századokban elsáncolták a magyar géniuszt a boldogan fejlődő, nyugati nemzet géniuszoktól. Volt ez fátuma már magyar politikusnak, művésznek, gondolkozónak is a legújabb időkben. Ha a fátumot szaglássza valaki, talán ez a Bródy Sándor fátuma.
Nagy nyugtalanságát, temperamentumának szertelenségét, magahajszolását, élésben, írásban ez érteti.
Nagy egyéniség, nagy művészlélek, izzó író-szenvedelem. De ha még csodálatosabb lett volna az ő ereje, akkor is megtörik. Érezte, magyarázta ő maga ezt sok írásában. A magyar társadalom nagy Nyugatra-lendülése ingamozgás volt csak. Sok lelket zuhantatott ez meg az új Magyarország fiai, türelmetlen, előretörekedő fiai között. Fájdalmasan érthető, ha lelki egyensúlyát elvette Bródy Sándornak is, aki ennek az interregnáló korszaknak csakugyan prototipikus írója, nagy hibáinak is képviselője. Az önáltatás semmiben sem sikerült. A példa mutatja: a politikában sem. Még kevésbé az irodalomban. Intellektuális kultúránk alig valami, irodalmi életünk szegény és szomorú. És nem mindenkinek adatik meg könnyen kibírni a lehetetlenség konstatálását. Bródy Sándor az életet magáért az életért is szerette. Erős volt, szép, daliás és nagy fantáziájú. Lehet, hogy az ember nagyon sokat követelt kárpótlásul azért, amit a művész, az író nem kaphatott meg. A szomorú valóság az, hogy elébe kívánt menni a halálnak Bródy Sándor, s gyötrelmes magunknak is minden magyarázgatás, filozofálás. Kifáradt, és meghalni vágyott.
Fantáziájával, érdekes, erős egyéniségével, új, színes, buja, szemléletes írásművészetével, elragadó szertelenségével új jelenség volt ő mindenképpen, mikor az irodalomban föllépett. Szeretetreméltó volt mint ember, s hamar elismert vezére lett, s maradt az író fiataloknak, becézett írója a lelkével, idegrendszerével, szenzibilitásával Nyugathoz idomultabb magyar publikumnak.
A magában bízó, az élet nagyszerűségét hirdető s mámorát szürcsölő, még nagy, szép álmokkal terhes lelkű poéta – mert az néhány év óta jövő, egyre jövő, sokasodó árnyakkal küzdött. A daliás ember lelkét sűrűen reszkettette meg a halál üzenete. Kétségek jöttek, majd képzelések. Barátainak, övéinek testi bajokról panaszolt. Aztán lelki sebesülések jöttek, minket mind érzékenyebben fogadott. Lábbadozóan, kórágyról kelten, szomorúan, de mosolyogva mondta öt hónap előtt annak, ki e sorokat most megrendülten írja:
– Az Élet? Minden mindegy. Az a fő, hogy szépen vágjuk keresztül magunkat rajta. Viharozva, elszántan szökjünk ki belőle…
Ezt akarta a Semmeringen. Higgyük, hogy nem sikerült neki. Visszahozza nekünk még nagy álmait és szándokait. A magyar közönségnek, a magyar irodalomnak.
Budapesti Napló 1905. július 5.
