138. JÖN-E A NAGY GÉP?
138. JÖN-E A NAGY GÉP?
Barátomnak, egy emberkerülő, vén, iszákos bölcsnek, elújságoltam barlangjában a minap, hogy ismét föltalálták a kormányozható léghajót. Ő már tudja, hogy mindennap föltalálják, s jókat röhög a vén javíthatatlan. Valami maszlaga van most. Evvel fűszerezi mindennapi alkoholját. A fűszeres italból sokat szedhetett be, mert nekem a következő badarságokat beszélte hallatlanul bátorságosan:
– Fiacskám, ti még nem ösmeritek rémséges birodalmát a tengerfenéknek. Én sem ismerem. De néha, valahogyan mégis látom. Oda mamlasz búvár nem pisloghat. Ott egy nagyszerű elpusztult világ pihen. Nem elsülyedt világ. Olyan világ, mely valamikor, lehetetlen, rettenetes időkkel ezelőtt, ott élt. Kultúrvilág, melynek az ura a piscis sapiens volt, mint a mainak a homo sapiens. Fiacskám, az első mozgás a vízben született. Ott lakott az első öntudat is. A szilárdságot úgy ostromolta vágyaival a piscis sapiens, mint a mai világ ura az eget és a levegőt. Ott lent a rémséges fenéken csodálatos, nagyszerű élet folyt millió éveken át. A nagy vizek legfejlettebb lénye óriási műveket produkált. Megpróbálta a szilárd talajba fogózást is. Néha azt hitte már, hogy sikerült. A szervezete is kedvező elváltozásokat mutatott. Már azt hitte, hogy sikerült a földvívó, gyönyörű terv, melynek ezer vértanúja akadt. Végre is elmúlt a korszak, melyet az örökkévalóság a víz elevenjeinek szánt. Kiélte magát a piscis sapiens is. Sohse tanulhatta meg azt, ami a bolhának gyerekjáték. A víz lakói után jöttek a szilárd talaj lakói. Egyebek között az emlősök. Az emlősök között pedig mi voltunk a legstréberebbek. Mi, a homo sapiens. Már fenemódon nem férünk a bőrünkben. Nekünk fent is kell a világ. A levegő is kell. Minden kell. Én mondom, fiacskám, vanitatum vanitas. Soha. Érted: soha. A levegő nem lesz a mienk. Nem mi vagyunk az élet koronája. Már sejtik ezt némelyek. A jövendő a madaraké. A világ jövendő ura is madár lesz. A levegő az ő világuk. Hogy aztán ők hová fognak törni, minő egetvívásokban fognak elvérzeni, kik jönnek utánuk, azt már fiacskám, én sem tudom.
Az öreg, iszákos bölcs nagyot ivott maszlagos italából, s lehajtotta a fejét. Tudománytalan, minden józanság híján levő, bolond beszédét csak kuriózumképpen jegyeztem ide. Hozzászoktam a vén, érdekes bolond fecsegéséhez. Beszélhetsz, öreg. Egy szép napon óriási örömtől harsog fel a világ. Erős, győzedelmes gépével fejeink felett suhog el Knabenshue Toledoból, vagy Rihász úr a székelyhegyek közül. Vagy valaki más. Így lesz.
Budapesti Napló 1905. július 20.
A. E.
