140. AZ ELSŐ PIPÁS
140. AZ ELSŐ PIPÁS
Szűz rengetegében az imént fölfedezett Amerikának, riadt, rézbőrű emberek tanyáján, a Hochelagán, látom az első pipás fehér embert. Ferenc francia királynak kóbor hajósa ő. Magasztosulás ragyog durva arcán. Az emberi Prométheusz-mosoly, mely olyan szélessé teszi az arcot, mint az udvaras Hold. Az indiánok remegve néznek a sápadt ördögre. Alkonyodik, s jön a közeli mocsarak moszkitó-fellege.
Jacques Cartier, Ferenc király kalandora, egyszerre millió, kis sátán-szúrást érez. A győzedelmes félisten majd megőrül. Nem bír az apró gyilkosokkal. Szepegő gyermekként néz a meztelen vademberekre. Mit csinálnak azok e sisera-had ellen? Sírni szeretne, és rágyújt az első pipa dohányra. Óh catalaunumi csatánál nagyobb esemény!… A modern ember első pipafüstje!… Mosolyoghatott valahol rejtekén Klió. Nem is sejthette Ferenc király Jakabja, mit mível. Íratik róla, hogy könnyezett a szeme, s marta a torkát a dohányfüst. És megszerette. És elhozta nekünk isteni nagynénjét a burgonyabokornak, a nicotiánát, a dohányt.
Füstben formálódik ki e modern világnak minden igazsága. Szent a füst. Nagyszerű törvényszerűség volt az, hogy a fölfedezett Amerika kényszerítette a középkori embert, hogy modern emberré váljék. A Kolumbusz hajója csalta az emberiséget mai útjára. Átkos, gyötrelmes, gyönyörű útra. Ad astra, vagy a teljes degenerálódás felé? Majd elválik valamikor. Addig megmarad nekünk a pipafüst, az áldott pipafüst. Vígasztalásul adta Amerika.
Messze Saint-Maloban szobrot állítanak Jacques Cartiernek. Az első pipásnak a fehér emberek között. Az első modern embernek. Ki, mikor már istennek érezte magát, gyermekké változott, szepegő gyermekké. Pedig csak kicsi moszkitók támadtak reá. Ki először érezte, hogy néha csak egy csipetnyi dohány tartja vissza az embert attól, hogy rúgja oldalba az életet, s haljon meg szépen, mert bizony nagy ostobaság élni.
Azóta ez a sorsa minden modern embernek. A Kolumbusz fatális útvágása óta. Istenekként nyargalunk. Cselekszünk és álmodunk. Ám hirtelen, gyakorta sírni kezdünk. Észrevesszük, hogy a moszkitó is hatalmasabb, mint a híres homo sapiens. És bölcsesség, vígasztalás, mentség nincs, csak füst. Egészség, pénz, szerelem, dicsőség, mámor: lakolni kell értük. Lakolni kell a pipafüstért. Mert egyre nyüvődnek a boldogtalan emberi idegek, Kolumbusz, Amerigo és Cartier óta. De a pipafüst a pozitívum, a bölcs, az igaz valami – azóta mégis. Óh áldott pipafüst, ha mindjárt cigarettából is szopunk, szívunk ki!…
Az egészséget valójában akkor hagyjuk el, mikor élni kezdünk. Véres, örök harcban állunk legtöbben a pénzzel. A asszonyok megcsalnak bennünket. A mámor után összeroskad a kedvünk. Jövel, pipafüst. Nehogy nagyon megszeressük most rögtön a nihilt.
Esküszöm, hogy sok ember érzi magát e percben is elnyűttnek, céltalannak. Ez az óra nekem is ossziáni óra. Óh, nagyon ossziáni. Csak ködöt látok. És hallván, hogy szobrot állítanak az első pipás embernek, ím ceruzát ragadtam, s írtam. Saint-Maloba száll a lelkem. Cartier-re gondolok, és siratom magunkat, a modern embert. Csöndes, lelkemben permetező könnyekkel. Hát csakugyan csak a füst az igazság? A Liapopoulo testvérek cigarettájára ímhol rágyújtok. Száll, száll a füst. És bágyadt mosolygás erőlködik az ajkaimra. Repülnek a moszkitók. Bah! Hát élünk!… Mit csináljunk!… Szenteltessék meg a te neved, kalandor hajóslegény, régen néhai Jaques Cartier!…
Budapesti Napló 1905. július 23.
A. E.
