143. CHARLES LECOCQ HALDOKLIK
143. CHARLES LECOCQ HALDOKLIK
A Marigny és Printania nótás, bolond, dühös zsivajgását bekeríti, megkergeti, hajtja az ágyához a júliusi estének rossz lelkű, szárnyas szele.
– Hallod, hallod Lecocq apó? Vidáman él a te Párizsod.
Jókedvű kocsisok száguldanak a ház előtt, hol bent hetvenhárom éves Charles Lecocq hánykódik. Üres a kocsijuk s tele a szájuk. Ostoba nóta hangjai bugyborékolnak belőlük:
– Viens poupoule, viens poupoule, viens…
Harmonikás apacs-csemete csalogatja valahol az éjszakában a kis szédülő, csacsi Ninettet. Bécsi valcer a kék Dunáról zengedez. Nagy nóta-kert a július-esti Párizs.
Lecocq apó figyel. Párizs, Párizs. Ez talán az utolsó éjszakája a vén muzsikusnak. Miért nem küldsz egy ismerős dalt halálszagú ágyához? Miért nem daloltatsz neki Angot asszony leányával valamit? Vagy a docteur Miracle rakoncátlan, bolond, ifjú dalaiból?
Vad négerek dobogása hallik. Nagylábú angol leányok illegetik táncra lábaikat. Berlini karmesterek savó-muzsikáját szürcsölik amott. A Práter édeskés bűzét szedik billentyűkre emitt. Közben utcadalok ömlesztik át e zenebona-tengert. A kis Kohn és a Viens poupoule a nótás Párizs kurjantása. Oh be nehéz volt aggon élni Lecocq apónak, s be nagy szomorúság lehet neki a halál.
Hát így? Így némulnak el a szép melódiák? Íme, elmerülőben van egy egész világ. A régi dal. Egy kicsi zátony látszik ki belőle. Lecocq apó nótás, haló szíve.
Mit érezhet a vén poéta? Talán átkot. Az istenek ellen, kik őt nem szerették, mert nem halatták meg fiatalon. Boldog Bizet és még boldogabb többiek: néhai francia dalfejedelmek, kiknek lelkét kivirágoztatta az utolsó császárság. Íme, Franciaország szabad. Vad ütemben áldozhatna a pogány oltárokon az édesbús dal, a könnyű, finom melódia, vagy akár az isteni vad kánkán. És Párizs vad kékvókot jár. Vadul, üvöltve topog. Bécsi valcerrel s berlini utcadallal andalog. És ezt úgy hívják: demokrácia. És ezt úgy hívják: minden nemzetek proletárjai üvöltsetek.
Szegény Lecocqot az elaljasodott dal muzsikálja át a másvilágra. Egy kicsit epigonléleknek kellett lennie. Nem lehetett igazi kiválasztott. Mert nem szabad lett volna neki hetvenhárom évig élni.
Egy új világ, terhes, vad világ ordít be hozzá. Ez az új világ még jókedvére sem lelte meg a kifejezést, a dal-igéket. De Lecocqot s nagy néhai társait már régen elfeledte.
Szegény Lecocq apó. Ha talán igazi poéta lett volna, meghal a Camargo idején. Naív, boldog hittel, hogy nótái örökre fogják forralni a szíveket. Ő úgy hal meg, hogy csodálkozik: hát még nem végezte el a halált?
A világ, ez a monstre-music-hall, így bánik el minden vonójú vén muzsikusaival.
Budapesti Napló 1905. július 28.
A. E.
