174. ORFEUMOK TÁJÁRÓL
174. ORFEUMOK TÁJÁRÓL
Gunnyasztunk néha együtt az anti-Mariusok, kik megtaláltuk Karthágót. Álmatlankodunk az éjszakában nosztalgiának nagy betegei. Párizs lángol egyikünk lelkében, Berlin vagy Róma a másikéban. Ez sem bizonyos. Csak az bizonyos, hogy elhervadunk itten új Karthágóban, Budapesten.
Néha megembereljük magunkat. Hiszen bölcs ember sivatagban is bölcs ember maradhat. És vállaljuk Budapestet. Bekeríttetjük általa magunkat. Fecsegünk, mintha vidám bankifjak volnánk. Dehát egészen el nem alkudhatjuk magunkat. A magyar társadalom akaratos, nehéz, késő differenciálódásáról nem beszélhetünk talán mindig? Hát miről beszéljünk? Eszmétlen életéről az új Karthágónak? Művészi szenzációkról, melyek nincsenek? Smólen Tóniról, vagy a János vitézek versenyéről?
Beszélgetünk Josefine Sabelről. Ez a Josefine Sabel valaki ma itt. Én különben is Paul Adammal együtt régen torkig vagyok a színházzal. Nem kell, nem kell, és Budapesten százszorosan nem kell. De ez gyűlöletes hang, és ne gyűlölködjünk. Jeles az ügyben az, hogy embereknek, kik intenzív, betegesen intenzív intellektuális életet élnek, ma Josefine Sabel jut az eszükbe, ha már nagyon nagy a szándékuk arra, hogy érdekességet keressenek Budapest sivatagéletében.
Ez a Josefine Sabel talán amerikai nő. Bizonyosan nem fiatal. Nagyszerű, huncut egy nő. A Fővárosi Orfeumban láttatja és hallatja magát. A rangos, kipróbált, ördög, pompás színésznő. És nem német. Okvetlenül gondosan ápolt körmöcskéinek a hegye se német. Inkább francia, inkább angol, inkább magyar, inkább minden, sőt leginkább az, aminek mondja magát: amerikai. Az: amerikai. Aki kigúnyolja ezt az egész ernyedt világot, a saját mesterségét s önmagát. Egy csúfolódó, táncos énekdarabjával többet ébreszt bennünk a magát agyongondolkozó ember érzéseiből, mint nyolc színháznak ő repertoárjuk.
Ez a nő megmagyarázza, miért rettegnek a párizsi színházak az orfeumtól, s Londonban miért nőttek máris a színházakra az orfeumok. Az orfeum nyakoncsípi az életet. A színház ősi, forspontos alkalmatossággal baktat utána.
Nem nyilvánvaló ebből, hogy az ember bókoljon Rudnay rendőrfőkapitánynak? Beszélhetnek a rendőr-észről, ami tetszik. A rendőr-ész pompás ész. Primo vivere, deinde philosophari. Az orfeum kell, tehát vigyázzunk az orfeumra. Bárcsak volna egy Rudnayjuk a színházaknak is. Rudnay rendeletet adott ki, s legelőször is az dicsértessék e rendeletből, hogy germanofób. Ha ezer szomorú okunk nem volna a német géniusztól félni, elég a kultúremberi ok. És fájdalmas dolog, hogy a budapesti orfeumok azt hitetik el a világgal, hogy a német brettli-szellem felsőséges valami. A fenét az. Egyszerűen német, pocsolya-járó. Rudnay azt kívánja, hogy legalább fele az orfeumok színsorának igazán magyar legyen, s álljon azon a nívón legalább is, mint a német. Ez csak nem nagy dolog? Most már ad az orfeumnak színészeket a színészegyesület, Adni fog ízléses írókat is talán végre – a muszáj. Mert muszáj lesz ilyeneket keresni.
Ha pedig egyelőre nehezen fog menni a magyar orfeum-múzsa dolga, jöjjenek addig a Josefine Sabelek. Franciák, angolok, spanyolok, amerikaiak. Mindazok, akik onnan a brettliről, esprit-t, tüzet, színt, vonalakat, finom exótikumot, frissonokat, szépséget és filozófiát, igen: filozófiát tudnak adni. De sipirceljenek a németek.
Az orfeum hódít. Ezen lehet szomorkodni. De ezt meg is lehet magyarázni. Kontaktusa a Nyugattal nagyobb az orfeumnak, mint a különben is szerencsétlen, maradi szerkezetű színháznak. És e sivatag-Budapesten örüljünk, ha valami Nyugat felé fejlődik. És hajtsuk bele azt a valamit a nemzettársadalom nagy átalakító és átalakuló munkájába, mely folyjék már szaporábban, különben egyre többen leszünk itt nagyon árvák, szomorú vonzottjai az idegennek.
Budapesti Napló 1905. szeptember 8.
A. E.
