2. A 898. évi kémszemle és a 899. évi olasz hadjárat.
Mihelyt Árpád a Száva-Dráva és a Kárpátok övezte új hon elfoglalását és megszállását biztosítottnak tekinthette, hadaink egy részét a 898. év őszén puhatolódzás és kémlelés végett a gazdag Itália földje felé indította el. Ez a portyázó különítmény a Brentáig nyomult előre s itt felütvén nemez-sátrait, fürkésző csapatokat küldött ki a Po menti síkságra, melyek a számukra kijelölt területeken 3 napig körüljárván, személyesen szerzett benyomásaikról és tapasztalataikról beszámoltak. Ennek megtörténte után az egész had visszatért Magyarországba s annak parancsnoka eljárásának eredményéről Liutprand szerint a következő jelentéssel számolt be: „Itália sűrűn lakott földjét egy oldalról hatalmas hegység, más oldalról az Adriai tenger övezi. Hogy gyönge vagy erős-e népe, azt nem tudjuk, de számra nézve töméntelen; városai számosak és erősek. Kis erővel nem ajánlatos támadást intézni. Háborúba hajt minket a diadalba vetett bizalom, vitézségünk, haditudományunk és a kincsek után való vágyódásunk, amelyekből annyi van itt, hogy az egész világon annyit nem láttunk, de nem is reméltük, hogy annyit láthassunk. Úgy sem hosszú az út – rövid tíz nap, vagy még ennél is kevesebb – térjünk tehát vissza népünk egész erejével”
Úgy is történt. A magyarság a rákövetkező telet fegyvergyártással és az ifjak gyakorlásával tölti, hogy kora tavasszal egyrészt a honfoglalás még hátralévő részéhez, Pannónia végleges megszállásához foghasson, mely feladatot a sereg zöme az I. rész 76-77. oldalán foglaltak szerint tervszerűleg végre is hajtotta, másrészt pedig, hogy az elhatározott olaszországi portyázást is végrehajthassa. Ez utóbbi célra 899 március elején mintegy 5000 válogatott magyar lovas, szokás szerint sok vezetéklóval ellátva, amelyekre a Karszton való áthatolás megkönnyítésére bőrből készült vízhordó-, zabos és árpás tömlőket szereltek fel, indult el a mult évről már ismert úton, vagyis a Muraközön, a Dráva, Száva, majd a Laibach és a Wippach völgyén át Itáliába. Itt a megerősített Aquileát (Aquilegia) kikerülve, Trevisonak (Tarvisium) vett irányt, honnan egy oszlop a tengermellék és a Pó (Padus)-átjárók biztosítására és szemmeltartására különíttetett ki, a főerő pedig az erősen megerősített Verona mellőzésével Vicenza (Vicentia)-Brescián (Brixia) át úgyszólván ellenállás nélkül a Ticinoig, majd azon is átkelve, Milano (Mediolanum)-Pavia (Papia) vonaláig jutott. Az Ets (Athesis, Adige) mellől a főerő kisebb portyázó csoportokra oszolva, egész Lombardiát árasztotta el, Bresciát, Milanót és Paviát erősen megsarcolván, Bergamot (Bergamum) pedig teljesen feldulván. Különösen jó fogásuk volt Vercelliben, ahol annak püspöke, Liutward, megmérhetetlen kincsek felett rendelkezett. Nevezett püspök, állítólag egy alacsony származású sváb ember, 8 évig volt Vastag Károlynak, Arnulf nagybátyjának és elődjének főkancellárja, de kapzsisága miatt kegyvesztett lett s így kénytelen volt a politikai pályát otthagyva, püspökségbe visszavonulni. A magyarok jövetelének hírére Liutward roppant kincseivel menekülni készült, de a magyarok június 24-én utólérték, elfogták, megölték és kincseit mind elrabolták.
A fallal körülvett vagy másként megerősített városok még elég jól jártak, de a szétszórt telepeken gazdálkodást folytató falusiak közül csak azok menekültek meg, akik idejekorán városokba, monostorokba, vagy az Alpok és Apenninek hegyes, erdős vidékeire menekültek. Akik ezt nem tették és védekezni próbáltak, azok házait a magyarok felgyújtották, legtöbbjüket leöldösték, a munkabírókat rabszíjra fűzték és ha értük váltságdíjat nem kaptak, ló mellé kötve, magukkal vitték táborukba. Így ment ez nyár elejétől szeptember közepéig, minden ellenállás nélkül, egész Felső-Itáliában.
Közben a déli oszlop szinte hihetetlen vakmerőséggel határos vállalat végrehajtásához fogott, elhatározván, hogy Velencét, a szigetvárost és környékét hirtelen meglepi és gyors rajtaütéssel elfoglalja.
Velence ugyan csak a későbbi időkben, a keresztes hadjáratok után, a keleti kereskedők révén szerezte meg mesés gazdagságát és világra szóló kincseit, de azért már most is igen gazdag kereskedő nép lakta, mely a lagunák által védve, meglehetősen biztonságban érezte magát az idegenek támadása ellen. Ezért a húnok betörése óta veszély idején idemenekültek a szomszédos szárazföld lakói, hogy a barbárok vad kegyetlenségeitől megmeneküljenek. Így keletkezett itt s a közelfekvő szigeteken fokozatosan több kis község, város, végre egy egész önálló köztársaság, mely állandóan szerepet játszott az Adriai tengeren, s amelynek fejét a VII. század óta duxnak – doge-nak – nevezték, aki a magyarok támadása idején nem az olasz király, hanem a konstantinápolyi császár fenhatósága alatt állott. Velence ekkor még nem annyira kereskedelmi, mint inkább halászváros volt, amely előtt a nyilt tenger irányában már akkor is a mostani hosszú, keskeny, szakadozott homokpad által jelölt szigetlánc – Chioggia, Pellestrina, Malamocco, Lido, Grado stb. –, az úgynevezett Littorale feküdt. Ezek a partmenti szigetek, melyek már a tenger dagályakor sem kerülnek többé víz alá és a mögöttük lévő zátonyok, homok- és iszaplerakódások az Alpesekről az Adria felé eleinte rohanó, alsó folyásukban azonban lomhákká váló folyók, így kivált a Tagliamento, Livenza, Piave, Brenta, Ets és a Pó hordalékainak lerakódásából keletkeztek. Az e lerakódásokat keresztül-kasul átszelő csatornahálózat a magyarok támadása idején még nem volt meg; ezek a kereskedelmi szempontból kiválóan fontos víziutak hihetetlen erőfeszítéssel csak később, Velence fénykorában létesültek.
A Velence elfoglalására kirendelt magyar had tevékenységét a Piave torkolatánál fekvő Citta nuova (Újváros) felégetésével kezdte meg s azután lóháton, Szabó Károly szerint felfújt állapotban a lovak szügyéhez kötött bőrtömlők segítségével a lagunák sekély vizén áthatolva, mindenekelőtt a Velence előtt fekvő szigeteket akarta hatalmába keríteni, mely szigeteken abban az időben virágzó gazdasági élet, állattenyésztés és földmívelés virágzott. A Fine és Equilius vagy Jesulo nevű kisebb szigetek elfoglalása aránylag könnyen ment, de azután a lovasok a nyilt vízben tovább nem juthattak előre, miért is a lagunákat megkerülve s a mai Mestre mellett elhaladva, a Brenta torkolatához mentek le, hogy innen kezdjék meg a keskeny földnyelvszerű szigetsáv felsodrítását. Capo d'Argile elfoglalása után Chioggiát gyujtották fel a magyarok. Ezután a Pellestrina sziget került sorra, hogy onnan Malamoccon át az előnyomulást folytatva, Velencéhez közel férkőzhessenek, amelynek magvát, a Rialtot (Rivo alto), az olasz lakosság fallal vette körül, minek folytán az – mint már fentebb említettük – a környék lakosságának a barbárok pusztításai ellen menhelyül szolgált.
Ép amidőn a magyarok előkészületeket tettek, hogy Pellestrina szigetéről a Malamocco szigetre tovább előnyomuljanak, Péter doge Péter és Pál napján, június 29-én a velencei hajóhaddal a Pellestrina sziget Albiola kikötőjénél reájuk támadt és János diaconus elbeszélése szerint „Isten segítségével megverte, megszalasztotta a merész lovasokat, akik egy tengerbe épített várost – még gondolatanak is vakmerő vállalat – a vizen át akarták elfoglalni. A szerencsés menekülés örömére Velencében még hosszú időn át ünnepelték Péter és Pál apostolok ünnepét, mint a magyaroktól való megszabadulás napját.
Velence elfoglalása ilyenformán nem sikerült, de a környéken szerzett gazdag zsákmányt a bátor lovasok magukkal vitték.
Ennek a különítménynek további működéséről csak annyit tudunk, hogy az ezekután csupán a Po alsó vidékének megfigyelésére és őrzésére szorítkozott, hogy ezáltal a tovább nyugatra elvonult fősereg oldalát és hátát fedezze. E célból ez a különítmény anélkül, hogy ez alkalommal a Po vonalát átlépte volna, fokozatosan mindig tovább nyugat felé húzódott, úgyhogy augusztus havában már Mantua környékét fosztogatta. Ennél tovább nyugat felé már egyáltalában nem jutott.
A magyarok rajtaütésszerű megjelenése, villámgyors tovaszáguldozása és tűzzel-vassal való pusztítása egész Felső-Itáliában iszonyú félelmet idézett elő. Maga I. Berengár, Itália királya is nagy ámulattal fogadta a híreket országa északi részének pusztulásáról, amelyek annyira meglepték, hogy kezdetben fejét vesztve, azt sem tudta, mihez fogjon. Később első ijedtségéből fölocsudva, intézkedéseket tett megfelelő hadak gyüjtésére, de ez nem könnyen ment, mert csak augusztus végére sikerült neki a kellő haderőt összetoboroznia, amelynek létszámát a források 15.000 főre, tehát éppen háromszor akkorára teszik, mint aminő a magyaroknak Itáliában portyázó összes hadereje volt.
A magyarok e nagyszámú sereg gyülekezéséről hírt vevén, szeptember közepe táján elhatározták, hogy az összecsapás elől kitérve, északkelet felé megkezdik a visszavonulást, remélve, hogy útközben a zsákmányszerzés céljából szerteszét barangoló különítményeket is bevonhatják, aminek jelzése és tudtuladása céljából a visszavonuló seregoszlop éjente nagy tüzeket rakott.
Ily körülmények között Berengár szeptember 18-ika körül a Pón ellenállás nélkül átkelvén, serege egy részével gyorsan a visszavonulók után iramodott és az Adda (Addus) folyónál utol is érte őket, amelyen a sereg zöme ép akkor usztatott át. Berengár a kedvező helyzetet kihasználandó, nagy vehemenciával vetette magát rá kéznél levő csapataival a magyarok hátát védő csapatokra s azokat a főerőnek még csak átkelőfélben lévő részeivel együtt a folyóba szorította. Nem csoda tehát, hogy a magyarok a folyón való átkelést már csak jelentékeny veszteségek árán hajthatták végre. Ily körülmények között és mivel már a folyó keleti partján is felbukkantak az olasz lovasok, a magyarok állítólag annyira elcsüggedtek, hogy követek útján azt üzenték Berengárnak, hogy hajlandók minden zsákmányukat visszaadni, ha az bántatlanul hazaengedi őket. Ámde Berengár most már a magyarok teljes megsemmisítésére számítván, ajánlatukat nem fogadta el s így nem maradt más hátra, mint hogy azok a visszavonulást lehetőleg nagyobb összeütközések és harcok mellőzésével minél gyorsabb tempóban folytassák. Az Oglion, Chiesen és a Mincion sikerült is szerencsésen átvergődniök, de Verona tájékán, ahol a velencei portyázó különítmény is csatlakozott a fősereghez, Berengár előcsapatjai újból utólérték a magyarok utóvédjét, miből összeütközés támadt, melyben a magyarok lettek a győztesek, de tekintve, hogy a túlerős olasz főerő is közel volt már, a magyaroknak hamar félbe kellett szakítaniok az ütközetet, hogy még idejekorán elkerüljék a rájuk nézve nem sok reménnyel kecsegtető összeütközést. Az ekként újból egyesült magyar haderők gyors nyargalással szeptember 24-én háborgatás nélkül el is érték a Brentát, át is keltek rajta, de akkor már, kivált a legtávolabbról jövők, annyira ki voltak merülve, hogy hosszabb időre meg kellett állaniok.
Az olaszok, amennyire bírták, mindig a magyarok nyomában jártak, miért is ezek, hogy időt nyerjenek, újra békealkudozásra fogták a dolgot. Liutprand szerint ez alkalommal már azt üzenték Berengárnak, hogy nemcsak minden zsákmányukat, foglyukat, felesleges fegyverüket és lovukat – emberenként csak egyet tartva meg, hogy hazamehessenek – átadják, hanem szentül ígérik, hogy soha többé Itália földjére nem lépnek s erre készek gyermekeiket is túszokul adni. De az elbizakodott és vérszemet kapott olaszok ezt az ajánlatot sem fogadták el, állítólag azt adván feleletül: „A magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál, akiktől nem fogadhatják el azt ajándékképpen, ami már úgyis az övék”. E tárgyalások közben, miután az olasz sereg is fáradt volt, ez is letelepedett a Brenta jobbpartján s a lovakat pányvára kötve, etetéshez és étkezéshez látott, a biztonsági szolgálattal a „döglött kutyákkal szemben” nem sokat, illetve semmit sem törődvén.
Az elutasító válasz nagyon felbőszítette a magyar vezéreket s így haditanácsot tartva, elhatározták, hogy halálraszántan, bátran nekimennek az ellenségnek, mert ha már veszniök kell, akkor legalább vitéz módjára haljanak meg. Ezt az elhatározást hamar tett is követte, mert rögtön lóra pattanva és csatasorba állva, habozás nélkül átkeltek a sekély Brentán.
Az átkelés valószínűleg több csoportban történt, mert az azt követő támadás kettős átkarolás és megkerülés formájában hajtatott végre. Úgy a folyón való átkelés, mint a támadás, úgy látszik, teljesen észrevétlenül mehetett végbe, mert a krónikások leírása szerint a magyar arccsoport nyilzápora „sok olasznak torkára forrasztotta a betevő falatot”. Nemsokára ezután a rohamra induló csoport hátborzongató „huj-huj!” csatakiáltással vetette rá magát a védtelen táborra, annak soraiban rettenetes mészárlást vivén véghez. Még nagyobb lett az öldöklés, amidőn nemsokára a magyar szárnyhadak az olasz sereget két oldalról körülfogták, tetőpontját pedig akkor érte el a katasztrófa, amindőn a megkerülő csoport is a harc színhelyére érkezvén, az olaszok hátába került s a harcot végérvényesen eldöntötte.
Ilyenformán a minden oldalról körülfogott tábor nem sokáig állhatott ellen. A gyalogság ijedten kapkodott fegyvereihez, a lovasság pedig lovait kereste, de ezek nagy részére a magyar szárnyhadak tették rá a kezüket. A nagy fejetlenség és rémület közepette tervszerű védekezésről szó sem lehetett. Sok püspök és gróf, aki csapata élén ellentállást kísérelt meg, azzal együtt hullott el. A nagy zürzavarban Berengár is teljesen elveszté fejét, de neki csapatjainak egy kis töredékével mégis sikerült megmenekülnie.
A megfutamodókat a magyarok erélyesen üldözték és csakhamar teljesen széjjelszórták. A megmaradt foszlányok az erődített városokban kerestek menedéket, de nyilt csatára többé nem voltak kaphatók. Maga Berengár a Pó vizén át az Apenninek bércei között keresett és talált menedéket.
A csatát ilyen szépen megnyervén, a magyarok most már a remek győzelem kiaknázásához fogtak. Ismét kisebb csoportokra oszolva, újból elárasztották nemcsak Lombardiát, hanem a Pón is átkelve, az attól délre az Apenninekig terjedő vidéket, Parma és Modena tartományait is feldúlták, miközben még a legtöbb erődített város és kolostor sem kerülte ki sorsát, bár ezeket a magyarok száguldozásaik alkalmával rendszerint kerülték. Így többek között a Modena közelében fekvő nonantolai monostort, a longobard királyok alapítását megrohanván, annak szerzeteseit leölték; csak Leopardus apátnak sikerült néhányad magával megmenekülnie. Elvonulásuk előtt a kolostort felgyujtották, s így annak becses kéziratai és kódexei porrá égtek. Hasonló sors érte a Piacensa (Placentia) tőszomszédságában épült San-Savino monostort is, Reggio (Regium) remek székesegyházát pedig szintén tönkretehették. Erősen megdöngették Modena város kapuit is, de annak védőszentje, Szent Geminianus állítólag most is megmentette népét. A valóságban azonban úgy történt a dolog, hogy a magyarok gazdag hadisarc ellenében kímélték meg az ottani lakosságot.
Egészen 900 tavaszáig, tehát egy teljes évig tartott ez a rettenetes pusztítás, míg végre Berengár kezesek és bő ajándékok révén rá tudta a magyarokat venni, hogy végleg kimerült országát elhagyják.
Berengárral megegyezvén, a magyar had rengeteg zsákmánnyal és kincsekkel megrakodva, ugyanazon úton tért vissza, amerre jött.
Ezek után a megriadt olaszok még jobban hozzáláttak városaik megerősítéséhez. Velence megerősítéséről Péter doge gondoskodott, aki többek között kiépítette a Rialto belvárost körülvevő falakat, a castelloi főcsatorna torkolatáig, amelyet erős vaslánccal zárt el, hogy ellenséges hajók behatolását meggátolja.