A Németujváriak ellen.
A Németujváriak ellen.
E hadak közeledtére egymás után vonultak hadba a lázadók ellen a garázda nemzetség titkos ellenségei. Hadbavonult a Pécz-nembeli Gergely fia Joakhim, a kinek atyja az öreg Gergely, a Marczaliak őse, Károly királynak kezdettől odaadó híve volt. Joakhim, Németujvári Iván unokája, András ellen küzdött, a ki egyik várát elfoglalta (Karácsonyi i. m. II. 430.). Hasonlókép felkelt Bogár fia Márton is, a ki kapott az alkalmon, hogy a Németujváriak elleni lappangó gyűlöletét kitöltse. Midőn tudomására jutott a királyi sereg közeledése, ő volt az első, a ki rokonaiból és barátaiból összeszedett elég népes hadával a király elé indult s felajánlotta szolgálatait. Mialatt ő a király táborában a Drávántúl harczolt, azalatt a Henrikfiak hívei Tolnában és Somogyban ellene fordultak, birtokait (Nak, Morse, Kere, Tátom és Rozold) felégették vagy feldúlták. Úgylátszik, hogy a hadjárat befejezése után haza sem mert jönni, hanem előbb Maré várának várnagyaként szolgálta a királyt, majd Szlavóniában vitézkedett s Monoszló és Izdencz ostromában súlyos sebet kapott (Zichy Okt. I. 159.).
Károly király hadainak egy részével 1316. évi május havában Pécsvárad, majd Szigetvár és Zsibót körül táborozott. Az utóbbi helyen értesítették, hogy a Győr-nembeli I. Jakab fiait Miklóst és Konrádot, Szekcső új ura: Herczeg János az örökségükből kiűzte. Károly haladéktalanul pártjukra kelt az árváknak s május 26-án kelt rendeletével megparancsolta, hogy Kéméndi várukat, uradalmával együtt, nekik visszaadják (Anjouk 0. I. 395. – Karácsonyi János i, m. II. 156.).
A lázadó Németujváriak elleni küzdelemben szerzett érdemeiért nyerte a Gut-Keled-nembeli Amadé fia Miklós, 1317-ben, Berény, Osztopán és Dencs falvakat (Karácsonyi J. i. m. II. 38.). Amadé fia Miklós különben már 1313-tól birtokos volt a vármegyében. Ekkor nyerte ugyanis a rupolyi (Kaposvár) uradalom felét rokonától: Monoszlai Egyedtől. Az újabb királyi adománynyal nemcsak vagyona, hanem befolyása is erősbödött Somogyban. 1319-ben foglalták el a király hívei Kanizsaszeget (Nagykanizsa) a Németujváriaktól s ezzel az utolsó rablófészektől is megszabadult a vármegye lakossága. Kanizsaszeg ostrománál különösen kitüntette magát az Osli-nembeli Imre fia Lőrinci, a Kanizsai család őse, a kinek utóbb, 1324 okt. 26-án, Kisasszondot adományozta a király (Anjou Okmt. II. 165.).
Az Osli-nembeli Kanizsai Lőrinci még évek hosszú során át küzdött a Németujváriak ellen, mely harczok alatt sok ellensége is támadt. A király, méltányolván e kiváló, vitéz férfiú érdemeit, ráparancsolt az ország összes bíráira, a nádorra, alnádorra, szlavóniai bánra, országbíróra, főispánokra, alispánokra, szolgabírákra, hogy Lőrinci, valamint testvérei és minden maradékai fölött törvényt látni ne merészkedjenek, hanem a kinek panasza van ellenök, azt a király előtt keressék (Mill. Tört. III. 75.).
Midőn Károly király hatalma Somogyban megerősödött, 1320 táján Bogár István is hazajött Somogyba s csakhamar rajtütött a régi ellenségein, az országbíró és a nádor elé idéztette azokat, a kik távollétében birtokait pusztították, többek között Uzdi István fiait: Jánost és Herbordot, a kik Kért és Morsét (Zichy 0. I. 170.) s Unári Martonos fiát Domokost, a ki Tátom faluját pusztította el (Zichy 0. I. 203.).
A Németujváriak a XIV. század harmadik évtizedében még nem törtek le teljesen. Hatalmukat még érezték Somogyban. A kik a rablókalandozásaikban fegyvertársaik voltak, különösen a kisbirtokos nemesség közül sokan ragaszkodtak hozzájuk; ha tehát Bogár István és rokonai a nádorhoz vagy az országbíróhoz fordultak, a somogyi nemesség viszont a vármegyénél kereste a jussát. Bár Károly király tanácsosaival a kiengesztelésre törekedett, tekintettel kellett lennie híveire is s így rendelte el, hogy Somogy vármegye alispánja és bírái Bogár István és Gunya fölött ítélni ne merészkedjenek, hanem a panaszolt ügyeiket vigyék a király; illetőleg a királyi udvar bírája elé (Századok 1890. 221.).
401Az erőszakoskodásokból az egyháziak is kivették a részüket; így a dömösi prépost is 1322 táján rátört Bogár István lakóhelyére: Ravazdra és az egykori martalócznak minden ingóságát elvitte. Viszont Bogár István és testvére Gunya, 1312-ben, a margitszigeti apáczák kazsoki birtokába törtek be s a lábasjószágot elhajtották (Századok 1890. évf. 222.). Ezek azonban csak szórványos esetek voltak, mert egyesek, a kik a törvényes renddel sehogy sem tudtak megbarátkozni, szakadatlanul űzték rablókalandjaikat. Ezek közé tartoztak az Uzdiak, a kiknek hatalmaskodásait Pór Antal így adja elő:
„Az Uzdi testvérek, János és Herbord, valószínűleg nem másért, hanem mert Bogár István és Gunya a királyiakhoz pártolónak, ezek birtokait: Nakot, Mersét és Kért elpusztították, mely alkalommal öt embert megöltek. E hatalmaskodás miatt panaszra mentek a kárvallottak az országbíróhoz, ki az alpereseket 1319 nov. 8-ára törvénybe idézte és mert meg nem jelenének, se senkit, a ki helyettök a törvény előtt megfelelt volna, nem küldének, idézéseit másfél éven át még ötször ismételte, a makacs távolmaradókat mindannyiszor a törvényes bírságban, három-három márkában elmarasztalván. A hatodik eredménytelen megidézés után végre elküldötte az országbíró Gyolodi Vörös Miklóst, mint a király emberét, hogy a pécsváradi konvent bizonysága mellett, a felpereseket Uzdba beiktassák, tizenöt napig ott maradjanak, az esedékessé vált bírságokat beszedjék és az alpereseket újra megidézzék, hogy a per főtárgyára nézve feleljenek. Azonban az Uzdi testvérek igen barátságtalanul fogadták a kiküldötteket. A királyi embert és a konvent bizonyságát elfogták, gyalázatos szavakkal illették, rövid fogság után mégis szabadonbocsátották. Ellenben Bogárék megbizottját, ki a beiktatásra odajött, levetkeztették és halálra verték. Természetesen sem a bírságot meg nem fizették, sem az újonnan kitűzött határidőre meg nem jelentek. E lázadók ellen, hogy velök végezzen, meghagyta immár az országbíró: minthogy hozzájok férkőzni veszedelemmel jár, három azon vidéki sokadalmon hirdessék ki a megidézést, hogy a nevezett Uzdiak két hét alatt a rájok kirótt bírságokat megfizessék és fölszaporodott hatalmaskodásaikért a királyi fölség törvényszéke előtt megjelenjenek, mert gonoszságaiknak tovább büntetlenül nem örvendenek. A pécsváradi konvent teljesítette az országbíró parancsát és tovább az ügyről nem hallunk semmit. De biztosra vehetjük, hogy valamint ha az Uzdiak e végső, mert hetedik idézésnek eleget nem tettek, úgy az országbíró fej- és jószágvesztésre ítélte őket. Hogy fejöket mentsék, talán elmenekültek a Németujváriakhoz s aztán elzüllöttek; jószágaik pedig kétharmadában az országbírónak, egyharmadában a felperesnek jutottak. Hogy az efféle kiszámított eljárás: meghökkentette a fékevesztett somogyiakat és beléjök fojtotta a rakonczátlan velleitásokat, az kétséget nem szenved. De hogy ebben a nemzedékben tovább izzott a lázongó szenvedély és kivált Bogár István ellen fölszitott harag, mely csak alkalomra várt, hogy kitörhessen, azt a következő események tanusítják: – midőn 1327 május 27-én Somogyba is eljutott Károly király halálának álhíre, a somodori és atádi népek azonnal Bogár István és Gunya kéri birtokát megrohanták, onnét minden apróbb-nagyobb lábasjószágot elhajtottak és két bérest megsebeztek. Ugyanezt tették ugyanezen évben, ha tán nem is ez alkalomból, Pető zarándokfalvi jobbágyai, kik Bogár István bérjószágát, Csanádfalvát Tolnában támadták meg, az állatokat elhajtották, az embereket levetkeztették s egy jobbágyot megöltek. Pedig ekkor Bogár István már csendesebb ember volt. Megtörték ellenségei. Birtokai jobbágytalan puszták voltak. Kikopott az időből, lejárta magát. A hozzá erőszakos embernek a meghiggadt országban nem volt keletje. Nincs is igen emlékezés felőle. Az irányadó körök is megfeledkeztek róla. Világos jele ennek, hogy a királyi javak visszafoglalása alkalmából Ó-Mersét, örökös birtokát, mely huszonnyolcz márkánál többet nem ért, el akarták tőle venni. Csak úgy menthette meg, hogy régi szokás szerint mezítelen lábbal kiállott a vitás földre és – rögöt tartván fejefölé – megesküvék, hogy Ó-Merse az ő eleitől rámaradt birtoka (Századok 1890. 224. l.).”
