1. Patkányvakondokok (Solenodon Brdt.)
1. Patkányvakondokok (Solenodon Brdt.)
A patkányvakondok-féléknek szintén csak egy nemzetségük van, a patkányvakondokok, amelyet erőteljes törzs, rövid nyak, nyújtott fej, hosszú ormánnyá megnyúlt orr, nagyon kicsiny szem, kerekded középnagyságú fül és testének hosszával fölérő farok jellemez; a végtagok közepes nagyságúak, az ötujjú kezek elől nagyon erőteljes, erősen hajlított, hátul rövidebb és gyengébb karmokkal vannak ellátva. Meglehetősen hosszú sörték takarják a testet, de az ormányt csak nagyon gyéren, a lábszárakon ez a sörtetakaró finomabb szőrré alakul, amely a hát felső és a test ülő részét, valamint a pikkelyes farkot meztelenül hagyja. A fogazat 40 fogból áll és pedig mindegyik állkapocs-félben 2 metsző, 1 szem, 4 elő- és 3 valódi zápfogból. A második alsó metszőfognak a belső területén van egy mély barázda, ennek a sajátságnak alapján kapta tudományos nevét a nemzetség. A metsző-, szem- és előzápfogak alakjára nézve a sörtés sünökhöz hasonló patkányvakondokok a pézsmacickányokhoz és még jobban az északamerikai vakondokokhoz közelednek. Bizonyos fokig tehát a sörtés sün és vakondok-félék családjait kötik össze. Minden más rovarevőtől abban különböznek, hogy tejmirigyeik a lágyék tájékára szorítkoznak és nem terjednek a mellre.
A patkányvakondok (Solenodon paradoxus Brdt.)
Dezmán (Myogale moschata Pall.).
Brandt új nemét és egyelőre egyetlen faját egy Haitiból származó példány alapján írta le. Ez a példány a pétervári akadémia múzeumába került és hosszú ideig az egyetlen volt Európában. A fejen a felső részén barna színű, a combokon feketés, a fej oldlain és alul világosabb. Újabban teljesen kihaltnak mondták. Verill külön ezért utazott Haitiba és ő is csak egyetlen egy nőstényt kapott még, amely fogságba kerülése utáni napon hármat kölykezett, s aztán elpusztult. Az állat eltűnésének az oka a mungó telepítése, s nincs messze az az idő, amikor a faj teljesen ki lesz írtva.
Az almikvi (Solenodon cubanus Ptrs.)
Almikvi (Solenodon cubanus Ptrs.).
1861-ben Peters a berlini múzeum részére Gundlach tudományos utazótól Cubából kapott egy példányt, amely egyúttal a nemzetség második fajának bizonyult. Az almikvi, más neveken tacuache, édaras, csaknem 60 cm hosszú, farka közel 30 cm, fején, nyakának oldalain és a hason piszkos okkersárga, egyébként fekete, farka pedig kékesfekete színű. A hosszú hát-szőrök tövükön sárgák, hegyükön feketék, némelyek egészen sárgák, mások egészen feketék.
Mint a tulajdonképpeni cickányok, leginkább éjjeli életet él, s a nappalt valamely rejtekben átalussza. Némely hegységben meglehetősen gyakori. Ha a vadász üldözi, elrejti a fejét, – abban a véleményben, hogy így megmenekül – és annyira csendesen marad, hogy a farkánál fogva meg lehet ragadni. A tisztaságot feltétlenül megkívánja, szívesen megy a vízbe és úgy látszik, nagyon jól érzi magát benne; itt aztán könnyebben is ihatik, míg különben hosszú ormányhegye az ivásban akadályozza. Átható hangja majd a disznó röfögésére, majd a madár vijjogásra emlékeztet. Néha a kuvik módjára kiáltoz; ha megérintik, röfög, mint a patkány. Nagyon könnyen mérges lesz és akkor sajátságos módon felborzolja szőrét. Mellette elhaladó tyúk vagy más kicsiny állat szörnyen felizgatja, úgyhogy legalább is megkísérli azt hatalmába keríteni. A megragadott zsákmányt hosszú, görbe karmaival széttépi, mint az ölyv, s így Lydekker-rel arra következethetünk, hogy ezek a szabadban sem érik be éppen csak rovarokkal, hanem magasabbrendű zsákmányra is lesnek. Néha bőrükből egy pirosas, olajos, rosszillatú folyadék ömlik.
