A MAGYAR NYELV ÉRDEKÉBEN.
A MAGYAR NYELV ÉRDEKÉBEN.
A KK. és RR. 1835. deczember 9-dikén tartott kerületi űlésökben tanácskoztak a főrendek viszonüzenetéről a nemzeti nyelv tárgyában. A főrendek nem járultak hozzá, hogy a törvényczikkelyek egyedül magyar nyelven terjesztessenek föl. Nagy Pál indítványozta, hogy e tárgyban a nádor közbenjárása kéressék ki, s a főrendeknek üzenetül adassék, hogy a KK. és 179RR. a föliratok, kir. válaszok és t.-czikkelyek iránt kifejezett nézetükhöz ragaszkodnak, s kivánataik valósítását most is óhajtják, mindazonáltal kijelentik, hogy a minimum, a miben jelenleg megnyugodhatnának, az volna, hogy a magyar szöveg legyen az eredeti.
Deák Ferencz: A nádori közbenjárás törvény által kitüzött módja lévén az egyezkedésnek ott, a hol nemzet és fejedelem közt nincs egyesség, nem akarja fejtegetni, vajjon theoretice tekintve, alkalmazható-e a nádori közbenjárás a jelen esetre vagy nem? Csupán gyakorlatilag kivánja megvizsgálni, ha tanácsos-e elfogadnunk, a mit Sopron követe javasolt. Ezen szempontból kiindulva, kifejté, hogy a RR. e részbeli cselekvésének három ága van, t. i. hogy a fölirat, kir. válasz és törvényczikkely mind magyar legyen. Mind a háromra megtagadó kir. válasz érkezett, még pedig olyan, melyet legforróbb kivánataink ellenébe vetett gúnynak méltán nevezett Torontál követe. Mit tettek a RR.? A föliratra nézve kivánatjuk megújítását határozák; de bármily fájdalmas lett légyen is természeti jussukat nem gyakorlani, az 1805-diki törvény ösvényét szorosan megtartották. A kir. válasz hatalmukban szintén nem vala, s erre nézve is csak a kérelem ösvényén maradtak. De már a t.-czikkelyek magyarul megalkotása tiltva nem volt, s itt, miután a kérés szelid útját hasztalannak tapasztalták, élni kivántak természeti jussukkal, melynek gyakorlatba vételét törvény nem tiltotta. A főrendek a két elsőben megegyeztek, az utolsót ellenzik. És ez a dolog jelen állása. Most azt vallják némelyek: térjünk le a tapodott ösvényről, s kérjünk nádori közbenjárást. Ez háromfélekép történhetik. Először eddigi fölirataink elvei szerint. Így azonban sem a főrendek hozzájárulását, sem elvállalását nem remél, s még kevésbbé sikert; a RR. részéről pedig ennek még azon kedvetlen oldalát is látja, hogy eddigi lépésüket tettleg maguk rosszalnák. Másodszor: lehetne a közbenjárást csak átalában, minden elvekhez kötés nélkül kikérni. Ennek könnyen az lehetne a következménye, hogy az oly nagy elszomorodást gerjesztett kir. válasz végső záradékától, mely szerint eredetinek a latin szerkezet nyilváníttatik, a felség elállana, s helyébe vagy semmit sem mondana, vagy pedig azt, hogy a magyar is eredeti legyen. De meri állítani, hogy ez a kerek megtagadásnál sokkal rosszabb lenne, nem csak azért, mivel kétség esetében egyik fél a magyarhoz, a másik a latinhoz ragaszkodván, kimagyarázhatatlan baj, s homály helyében valóságos setétség keletkeznék, hanem azért is, mert a dolgot felületesen tekintők véleményét zavarba hozná, sokan azt előlépésnek 180tekintve, elfogadnák, s ekkép nem csak fönnakadás, hanem valóságos hátralépés következnék. A harmadik mód lehetne a soproni követ minimuma. Ezt a szónok el nem fogadhatja; először, mert kimondva, hogy mi a legkevesebb, a miben megnyugszunk, ezzel magunk magunkkal alkudnánk; másodszor, mert eddigi kivánatainknál kevesebbel is megelégedve, elveinket megtagadnók; harmadszor, a jövő diaetának előhaladását bevágnók. És ha csak az a czél, hogy latin törvényünk is legyen, de a magyar az eredeti, ez akkorra is fönmarad, ha a törvény-czikkelyekre nézve határozott lépés elesik, s ekkor nincs szükség intermediatióra, mert a fölirás útjában sem lesz akadály. Ha pedig végre ismét csak az a czél, hogy a két tábla közti egyenetlenséget akarják közbenjárás útján bármi szin alatt kiegyenlíteni, úgy a szónok ahhoz, s átalában az intermediatióhoz nem járulhat, hanem marad az előbbi végzésnél.
