Előszó Útkeresések évszázada
Előszó
Útkeresések évszázada
Útkeresések évszázada
Az országok és népek történelmük folyamán kisebb-nagyobb változásokra és kihívásokra keresnek válaszokat. Egy-egy ország sok évszázados fejlődése valójában út- és kiútkeresések sorozata. Különösen igaz ez a kis népek történetére és azon államokéra, melyek fejlődésük folyamán többször kerültek nagyhatalmak határvidékére és váltak az erősebb szomszéd akaratának kiszolgáltatottjává. A magyar állam ezeréves történetének egyes időszakaira, így az 1526. évi mohácsi csatától az 1606. évi zsitvatoroki békékig tartó, úgynevezett rövid 16. századra – melyről jelen könyv szól – szintén jól illik az útkeresések évszázada kifejezés. A rendszerváltó 11. és 20., valamint a polgári fejlődés időszakát megnyitó 19. század mellett ugyanis Magyarország történetében a 16. hozta a legtöbb, legnehezebb és hosszú időre kiható változást.
Bár napjaink emberének a törökkor első évszázadáról – Gárdonyi Géza feledhetetlen regényének köszönhetően – általában csak a végvári harcok jutnak eszébe, jelen kötet igyekszik a kor Magyarországát ért valamennyi fontosabb kihívást és azok hatását nyomon követni. A középkort lezáró mohácsi csata ugyanis valódi korszakváltást hozott történelmünkben. Magyarország ezt követően több mint másfél évszázadra a koraújkori világ két legjelentősebb nagyhatalma, az Oszmán és a Habsburg Birodalom küzdelmének hadszínterévé vált. A magyar királyság középső területeinek idegen megszállása, az erdélyi országrész török befolyás alá kerülése, valamint az állandó háborúskodás káros következményei hosszú időre alapvető nyomot hagytak az ország fejlődésén.
6Mindezen negatív jelenségek ellenére a 16. században a három részre szakadt Magyarország mégis része, méghozzá meghatározó része maradt Európának. A „kereszténység védőbástyájává” vált királyság a Habsburg Birodalommal való perszonáluniónak köszönhetően politikai és katonai szempontból sokkal szorosabb szálakkal kötődött nyugati szomszédaihoz, mint a békés középkor végi évtizedekben. A kor kedvező lehetőségei következtében a szétszakadt ország ugyanakkor gazdaságilag egységes maradt, sőt alapvető szerepet töltött be Európa kereskedelmi kapcsolatrendszerében. A humanizmus, a reneszánsz és a reformáció révén pedig Magyarország még az „öreg kontinens” szellemi vérkeringésében is meghatározó helyet foglalt el. Végül a 16. század óriási változást hozott a magyar nyelv és irodalom fejlődésében is. Az előbbi első virágkora, valamint az írásbeliségben és a könyvkiadás terén való térnyerése hamar meghozta gyümölcsét: anyanyelvű prózairodalmunk és költészetünk első gyöngyszemeit.
Könyvünkben elsősorban ezeket a folyamatokat követtük nyomon. Az új szemléletű vizsgálatot azért tartottuk szükségesnek, mert a történeti köztudatban a 16. század mind a mai napig két „pogány” – az oszmánok és a Habsburgok – szorításában sok nyomorúságot hozó, háborúkkal teli periódusként él. Az utóbbi néhány évtized újabb kutatásai alapján ez a végtelenül elnagyolt kép napjainkra már jóval árnyaltabb. A könyvükben bemutatott útkeresések fontosabb állomásait, az okokat és a következményeket, illetve a fejlődés kedvezőbb és kedvezőtlenebb alternatíváit már sokkal jobban ismerjük. Az Oszmán Birodalom kutatásával foglalkozó és a világ elitmezőnyébe tartozó oszmanistáink (Ágoston Gábor, Dávid Géza, Fodor Pál, Hegyi Klára és Káldy-Nagy Gyula) eredményei mellett ez mindenekelőtt két nemrég elhunyt történész, Szakály Ferenc és Barta Gábor munkásságának köszönhető. Ők sikeresen mutattak utat a kutatás területén, ezért könyvünk munkáikat idéző fejezeteivel e szolgálatuknak kívántunk emléket állítani.
Összefoglalónk tehát nem – illetve nem csupán – esemény- és politikatörténet. Noha a század bemutatása során természetesen említést tettünk a főbb események mindegyikéről, a várháborúk (1541–1566), a század végi tizenöt éves hadakozás (1591–1606) vagy a Bocskai-felkelés (1604–1606) több tucatnyi várostromának és csatájának számbavételét 7hiába keresi kötetünkben az olvasó. Emellett terjedelmi okokból kénytelenek voltunk lemondani egy művészettörténeti és egy a mindennapokat részletesen bemutató fejezetről. Munkánk hasonló tematikájú (társadalom-, egyház- és irodalomtörténeti) részeibe azonban ezekről is megpróbáltunk számos újdonságot becsempészni.
Bár a magyar történelem „formálói” 1526 utáni útkereséseik során sokszor kerültek kényszerpályára, sőt zsákutcába, a 16. század kedvező jelenségei mégis több szempontból optimizmusra adnak okot. Nem feledhetjük, hogy az oszmán hódítás következtében a magyar állam ekkor élte történetének újabb, akár még a megsemmisüléssel is fenyegető próbatételét. Ennek túlélése és a keresztény Európában való megmaradás már önmagában is bravúros teljesítmény. A nehézségekkel teli távoli törökkorból ugyanakkor még a második évezred legvégének embere is meríthet tapasztalatokat. Nevezetesen: miként alkalmazkodjon mind ügyes kompromisszumokkal, mind ésszerű feltételekkel ahhoz az új szituációhoz, melyet Magyarország számára a rendszerváltás és az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetősége teremtett. Az Európához történő „visszacsatlakozásnak” ugyanis hasonlóan meglesznek az előnyei és a nehézségei, miként a Habsburg Birodalommal mintegy 475 esztendeje létrejött perszonálunióban megvoltak a keresztény kultúrkörben való megmaradásnak is.
Budapesten, az évezred utolsó januárjában
