2. A VILÁGÍTÓ POHÁR
2. A VILÁGÍTÓ POHÁR
A múlt év egyik borongós novemberi napján, amidőn a felhők azon látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső vagy hó alakjában róják-e le az idei adójukat, amivel a földnek tartoznak? egy fiatal férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem barátságos küszöbét, akinek ez a moratórium nagyon kedvére lehetett, mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az „araszt”, mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.
Amint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal, s kicsi híja, hogy az ölébe nem ült annak az alaknak, aki a helyét elfoglalá.
– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? – dörmögött az ott talált búslakodó a vele szemközt letelepülőre.
Volt biz’ ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos cernagorac egy pohár szilvapálinka mellett; dehát a mi fiatalemberünk szerette a társaságot és beszélgetést.
Udvariasan engedelmet kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük, s aztán szétnézett a marqueur után.
A „Kristóf” ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit; egy pohár forró tejet meg egy zsemlyét.
Ez volt a vendégre nézve az ozsonna, vacsora, még talán az ebéd is.
Amint a tálcáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le is tette rá a megfelelő árt, egy piculigramm alakjában.
Kristóf úr markába vette a pszeudoezüst pénzt s megköpködte:
– Pfü, pfü, apád-anyád idejöjjön! Ez az első pénz, amit ma beveszek.
Pedig délután öt óra volt már.
Az átelleni vendég előtt állt egy pohár feketekávé érintetlenül. Az uraságon jó macskaprémmel bélelt télikabát volt, s a mellénye gombjába arany óralánc volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárca van, s tárcát nemcsak azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.
Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta. Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint azalatt a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, ami szintén igen érdekes olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők gyógyítani. A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: „de bolondok ezek a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, amikhez még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze”.
Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala van fordítva a lapnak, s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég, mint az a spirituszlámpa az asztalon, aminél fidibuszt lehet gyujtani.
– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! – jegyzi meg a fiatalember, a kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.
– Még nem gyújtjuk meg a gázt; elég világosságot ad a spirituszlámpa.
A párbeszéd által háborgatott újságolvasó bosszúsan felkelt, s átment a szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.
A Kristóf utána szállította a feketekávét.
– Egészen jéghideg lett már – dörmögé az uraság. – Melegíttesse meg újra.
A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó feketével.
A fiatalember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az uraság abban a Lloydban.
Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A fiatalember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha kitanulta; de félt, hogy megharagítja.
A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét kavargatni, s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánchidról nézne le valaki a Dunába.
– Ejnye, de hideg van idebenn, – mondá a fiatalember, két tenyerét összedörzsölve, Kristófnak.
– Még nem fűtünk, elég meleget ád a spirituszlámpa.
Nemsokára aztán olyasvalamit látott a fiatalember, amitől olyan melege lett, hogy a háta is izzadt bele.
A mogorva vendég egy percre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha keresne benne valamit, s aztán mikor ismét letette azt maga elé, elkezdte sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az átelleni órára, mely éppen hatot mutatott.
És a fiatalember azt látta, hogy az a pohár feketekávé egyszerre csak elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára az egész pohár rémületes zöld fényt derengett maga körül. Ettől a látványtól kezdett izzadni a homloka.
Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a fiatalember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a megtámadottra:
– Hát nem szégyelni ön magát?
