DÁVID HEBRONBAN
DÁVID HEBRONBAN
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 2.4
Minekutána Dávid az Úr tanácsára a júdai Hebronba vonult két feleségével, embereivel és azok családjával együtt, szállást vett a városban és annak környékén. Júda vénei és előkelői eléje járultak, és felkenték őt Júda házának királyává.
Ábner, Nér fia pedig, aki Saulnak volt hadvezére, elvitte Saul életben maradt fiát, Isbósetet, és megtette őt Benjámin, Efraim és a többi részek királyává Mahanáimban, a Jordántól keletre.
Dávid hadainak vezére Joáb volt, Séruja fia. Joáb hadba szállt emberei élén Ábner seregével. A két sereg a Gibeon tavának két oldalán ütött tábort. A két vezér megállapodott, hogy először válogatott vitézeik küzdenek meg párviadalban. Ki is állt tizenkét ifjú emebből a hadból és amabból is, de olyan hévvel rontottak egymásnak, hogy egyik sem gondolt a védekezésre, csak arra, hogy ellenfelét ledöfje. Nem sok idő múltán mind a huszonnégyen holtan hevertek a porban.
Ekkor a két sereg összecsapott, és Dávid embereié lett a győzelem. Maga Ábner is menekült, nyomában loholt pedig Aszáel, Joáb ifjabbik öccse. A vezér, aki már nem volt fiatal, zihálva futott, és hátraszólt fürge lábú üldözőjének:
– Eredj valamelyik fiatal nyomába, és engedj utamra engem!
Aszáel azonban nem tágított, mire újra hátrakiáltott neki Ábner:
– Kár lenne érted, ha leterítenélek! Hogy néznék akkor bátyád, Joáb szemébe?
Üldözője makacsul követte, így hát Ábner lándzsájának nyelét Aszáel hasába döfte, hogy annak vége az ifjú hátán jött ki. Joáb és másik fivére, Abisáj, néhány emberükkel tovább üldözték az ellenség vezérét, hogy bosszút álljanak testvérükért, de mire napszállatkor a közelébe kerültek, Ábner körül már összegyűlt seregének maradéka, és megszállták Amma dombját. Ábner akkor odakiáltott Joábnak:
– Miért kell a kardnak örökké öldökölnie? Mondd harcosaidnak, hogy hagyjanak fel testvéreik üldözésével!
Joáb hajlott a szóra, megfúvatta a kürtöt, és megtértek az üldözésből. Ábner átkelt a Jordánon, és visszatért Mahanáimba, háromszázhatvan emberét hagyva holtan a csatamezőn. Dávid hadinépéből Aszáelen kívül csupáncsak tizenkilencen hiányoztak a hazatérők közül.
A háborúskodás évekig folyt Dávid és Saul háza között. Dávid egyre hatalmasabb lett, ellensége pedig egyre inkább erejét vesztette.
Történt egyszer, hogy Ábner szívében nagy harag támadt ura, Isbóset ellen. Isbóset ugyanis kérdőre vonta őt, hogyan merészelt néhai atyjának ágyasával, Rizpával hálni.
– Hát kutyának veszel engem?! – kiáltott Ábner. – Mind a mai napig kitartottam melletted és atyád háza mellett, nem engedtem, hogy Dávid kezére juss, te pedig gyalázatot kensz rám egy asszony miatt? Isten tegyen velem akármit, ha nem segítek neki véghez vinni, amit megígért! Elveszem Saultól a trónt, és Dávidnak adom egész Izrael fölött!
Isbóset gyenge ember volt, nem örökölte atyja vitézségét és erélyét. Megijedt Ábner fenyegetésétől, és egy szót sem mert válaszolni.
Ábner pedig hamarosan követeket küldött Dávidhoz, és ezt üzente neki:
– Köss velem szövetséget, és én melléd állítom egész Izraelt!
Dávid visszaüzent, hogy hajlandó a szövetségre, de kikötése, hogy visszakapja első feleségét, Mikált, akit apja, Saul annak idején elvett tőle, és Láis fia Páltielnek adott. Ez ügyben magának Isbósetnek is üzenetet küldött Dávid, és Isbóset Ábner biztatására eleget is tett kívánságának. Ábner közben titokban egyezkedett Efraim, Benjámin és más törzsek véneivel, és ezt mondotta nekik:
– Ha ti is jónak látjátok, most királlyá tehetnénk Dávidot egész Izrael felett, hisz úgy szólt az Úr ígérete, hogy az ő keze által szabadít meg minket minden ellenségünktől!
Tetszett a beszéd Izrael véneinek.
Ábner ezek után magához vette húsz vitézét, Mikált pedig szamárra ültette, és megindultak Hebron felé. Páltiel sírva követte őket, mert igen megszerette volt Mikált, akit Saul hozzáadott feleségül. Amikor elértek Bahurimba, ahol Benjámin és Júda földje határos, Ábner rászólt:
– Fordulj vissza!
És Páltiel szó nélkül engedelmeskedett.
Dávid nagy tisztességgel fogadta Ábnert és embereit Hebronban. Dúsan megvendégelte őket, és amidőn Ábner a maga szavaival is megerősítette, hogy rövidesen egész Izraelt melléje állítja, elbúcsúztak, és a vendég útjára indult.
Nem sokkal utóbb Joáb tért meg vitézeivel egy portyáról, dús prédával. Amikor meghallotta, mi történt, szemrehányást tett Dávidnak:
– Hogy tehettél ilyet? Idejön Ábner, hogy kikémlelje városodat, és álnokul kitudja szándékodat, te meg elbocsátod békével?
És a király tudta nélkül követeket küldött Ábner után azzal az üzenettel, hogy térjen vissza, mert ő is tárgyalni akar vele. A követek Sira kútjánál érték utol Ábnert, és visszavitték Hebronba. Alig ért a városba Ábner, a kapu mögött Joáb félrehívta, mintha bizalmasan akarna szólni vele, majd az ötödik bordája alatt átdöfte kardjával, és így kiáltott:
– Öcsémnek, Aszáelnek véréért!
Hírül vitték Dávidnak, hogy Joáb megölte Ábnert, a Nér fiát. Dávid fennszóval mondta:
– Hulljon vissza Joábnak és atyja nemzetségének fejére a kiontott vér, mert én és utódaim ártatlanok vagyunk benne!
És nagy gyászünnepséget rendezett, megparancsolta Joábnak és testvérének és Hebron egész népének, hogy szaggassák meg ruháikat, és sirassák meg az eltávozottat. Maga kísérte a koporsót a sírbolthoz, és aznap nem volt hajlandó eledelt venni magához a napnak nyugtáig.
– Nem tudjátok, hogy fejedelmi ember halt meg ma Izraelben? – mondotta a körülötte levőknek. De azt már kevesebben hallották, amikor így szólt: – Felkent király vagyok, de Séruja fiai, Joáb és Abisáj ma még erősebbek nálam, az Úr torolja hát meg vétküket!
Ábner megöletésének hírére nagy riadalom lett az ellenség táborában. Nem volt többé vezér, aki a harcosok élére álljon, Isbóset csak siránkozott, és a kezét tördelte. Volt a seregben két hadnagy, akik egy-egy portyázó csapatot vezettek. Hallván Ábner haláláról, gondoltak egyet, és meg sem álltak Isbóset házáig. A déli hőség órája volt éppen, a kapuőrző lány is elbóbiskolt búzaszemelgetés közben. Rékáb és Baána, a két hadnagy, Rimmon fiai beosontak a házba, és ott találták urukat hálóköntösében az ágyon, déli álmába merülve. Ledöfték, fejét levágták, és meg sem álltak, amíg Hebronba nem értek Dávid elé. Ott felmutatták a levágott fejet, és így szóltak:
– Oltalmazza az Úr a mi urunkat! Íme, kezünk által elveszejtette ellenségedet, aki életedre tört!
Dávid így felelt nekik:
– Elvetemült emberek, akik álmában ontják vérét az igaznak! Talán jutalmat vártok gaztettetekért? Megkapjátok ugyanazt a jutalmat, amit Saul gyilkosa kapott Ciklágban, az, aki azt hitte, hogy örömhírt hoz nekem!
És intésére emberei levágták Rékábot és Baánát, Rimmon fiait gonosztettükért. Isbóset fejét pedig Dávid tisztességgel eltemettette Ábner sírjában.
Ekkor Izrael minden törzséből elmentek a vének Hebronba, és így szóltak Dávidhoz:
– Te csont vagy a csontunkból, és vér a vérünkből! Még Saul idején is te vezettél harcba minket, és láttuk, hogy veled van az Úr. Légy hát király mindnyájunk felett! És ezzel felkenték őt királlyá Izraelnek mind a tizenkét törzse felett. Dávid pedig mindössze hét és fél évig uralkodott Hebronban attól fogva, hogy Ciklágból odatelepedett, ebből két esztendőt tett ki, amíg Isbóset Izrael királya volt.
