ÚJ KIRÁLYOK, ÚJ HÁBORÚK
ÚJ KIRÁLYOK, ÚJ HÁBORÚK
Antiokhosz Epiphanész keleti hadjárata valóban balul ütött ki, nem tudta megakadályozni birodalma keleti tartományainak elszakadását. A becsvágyó uralkodó fiatalon, tizenegy évi uralkodás végén halt meg a mai Iszfahán ókori elődjében, Gabai városában, de halálának körülményei nem ismeretesek. A Makkabeusok első könyve ezzel szemben úgy tudja, hogy lelki bánata végez vele, amit egyrészt az okoz, hogy sikertelenül próbálkozott egy gazdag keleti szentély kifosztásával, másrészt és főként az, hogy a zsidók kiirtására szőtt tervei kudarcba fulladtak. A király tehát megbánja bűneit, és elismeri, hogy az Úr hatalmával senki sem szállhat szembe.
A második makkabeusi könyv, amelynek szerzőjét, mint mondtam, olykor messze ragadja a fantáziája, még sokkal drámaibb képet fest a király dicstelen végéről. Ő is egy templomrablási kísérletet említ, de más helyszínnel, majd arról ír, hogy Júdás győzelmeinek hírére a király gyűlölködve készül a zsidók kiirtására, de az Úr büntetéséből először iszonyú fájdalmakat érez beleiben, aztán kiesik robogó kocsijából, és minden tagja kificamodik, majd a szemét is férgek lepik el, aztán darabokban rohad el és foszlik le élő húsa, míg végül senki sem maradhat meg a közelében rettenetes bűze miatt. Ekkor indul csak bűnbánatra a király, ekkor ismeri e1 az Úr hatalmát, de az nem könyörül rajta szörnyű bűnei miatt.
Érthető, hogy Antiokhosz Epiphanész a leggyűlöltebb ellenség ama kor és az utókor zsidósága szemében, s nem csodálhatjuk, hogy az egyik szent író legalább képzeletben mér rá megérdemelt büntetést az iszonyú és undorító halál formájában. Az is természetes, hogy ezek a bibliai könyvek, bár kimondatlanul, de érezhetőleg úgy tekintik a makkabeusi háborút, mint a maroknyi zsidóság és a Szeleukida királyok élethalálharcát. Az egyik oldalról, a zsidóság oldaláról ugyanis e harc valóban lét vagy nemlét kérdése volt, s nem igazán láthatták át, hogy a sok bajjal küszködő birodalom számára mindez másodlagos probléma, bosszantóan elhúzódó csetepaté a végvidéken. Nem ismeretlen az ilyen érthető távlattévesztés a mi történelmünkben sem. Zrínyi eposzában, a Szigeti veszedelemben a horvát bán és Szolimán, a maroknyi védősereg és a roppant támadó ármádia úgy küzd egymással, mintha mindkettőjük léte e harc kimenetelétől függne; romantikusabb korokban így tekintettünk vissza a kurucok és labancok harcaira is.
A királyváltozást jó érzékkel kihasználva, Júdás úgy dönt, hogy megkísérli kiűzni a jeruzsálemi vár szíriai helyőrségét és elfoglalni a Szeleukida-uralom utolsó komoly támaszpontját júdeai földön. Az új királynak, az előző király kiskorú fiának és legfőbb támaszának, Lüsziásznak azonban van ereje és erélye, hogy beavatkozzék. A százezres létszámú hadsereg, amely Júdeára zúdul, ismét alighanem alapos túlzás, de az ötödrésze is komoly veszélyt jelenthet a néhány ezernyi felkelőnek.
A királyi sereg előbb Bét-Szurt veszi ostrom alá, ezt a délnyugat-júdeai várost, amelyet Júdás még a jeruzsálemi templomdombbal egyidejűleg erősített meg. A város szorongatott helyzetét látva, Júdás kénytelen abbahagyni a jeruzsálemi vár ostromát és nyílt csatában szembeszállni az ellenséggel. A félelmes harci elefántokkal fölszerelt és számbelileg is nagy fölényű szír sereg elől meg kell hátrálnia, hiába vitézség és a vezér öccsének hősies önfeláldozása. Most már ő maga kénytelen hadai egy részével a templomdomb erődjébe húzódni, amely jóval kevésbé védhető, mint a szomszéd hegy erődje, ráadásul élelemkészletei igen szegényesek. (Szombatévben, azaz minden hetedik évben szokás volt a földeket parlagon hagyni.) A katasztrofális vereség alig látszik elkerülhetőnek – ekkor érkezik hír az ostromló királyhoz, hogy fővárosában trónkövetelő jelent meg. Így az ostrom gyors megegyezéssel zárul, Júdásék méltányos feltételekkel feladják az erődöt, hisz a király szavatolja mindazt, amitől elődje a hithű zsidókat megfosztotta.
Amilyen szerencsés pillanatban jön ez a trónviszály a zsidóságnak, annyira kedvezőtlen a gyorsan utána bekövetkező fordulat. Démétriosz (Kr. e. 162–150), aki IV. Szeleukosznak a fia és így a jelen királynak, V. Antiokhosz Eupatórnak (164–162) az unokatestvére, ugyancsak trónkövetelőként lép fel, és mivel a hadserege erősebb, felülkerekedik, és kivégezteti elődjét Lüsziásszal együtt. Őt természetesen nem köti az egyezség, amelyet a megölt király kötött a Makkabeussal. Kapóra jön neki az áruló Alkimosz-Eljákim ármánykodása, megteszi őt főpapnak, és Bakkhidészt afféle „vizsgálóbiztosnak” küldi ki.
A nyomatékul velük küldött sereg eléri célját: Júdás és hadai visszahúzódnak, nem szállnak nyílt ütközetbe. Alighanem a korábbi gerilla-harcmodorhoz térnek vissza, és legalább keresztezni igyekeznek Alkimosz számításait, aki híveket akar szerezni országszerte. Mindössze annyi telik tőlük, hogy itt-ott titkon rajtaütnek azokon, akik az ellenséghez pártoltak, és megölik őket. Vagyis: maguk is terrort, ellenterrort alkalmaznak.
