BESZÉD A HEGYEN ÉS A TÓ MENTÉN
BESZÉD A HEGYEN ÉS A TÓ MENTÉN
Az úgynevezett hegyi beszéd Jézus tanításának első nagy, összegző jellegű kifejtése. Máténál egyetlen tömböt, két hosszú fejezetet tesz ki; Lukács két különálló részben s rövidebb szöveggel hozza.
A nyolc boldogság alapgondolata: az e világi szenvedés és az erény a mennyek országában nyeri el jutalmát. Az első közülük a régi fordításokban (mind Károlinál, mind Káldinál) így hangzott: boldogok a lelki szegények… A közfelfogásban ez mára olyan csengést kapott, mintha szellemi szegénységről vagy igénytelenségről lenne itt szó, vagyis hogy aki a mennyei boldogságra vágyik, annak le kell mondania értelme igényeiről, bambává és fejbólintóvá kell válnia. Jézus biztosan nem ilyesmire gondolt; szándékát jobban kifejezi, ha „lélekben szegényt” fordítunk, de még ez is túl tömör, némi magyarázatra szorul.
Aki lélekben szegény, az a valóságban lehet jómódú, akár gazdag is, a lényeg, hogy ne tapadjon az anyagi javakhoz, bárminek a birtoklásához, maradjon független ezektől: az ilyen lelkület tehet csak képessé Krisztus követésére. Ellentétes vele a bírvágy, a kapzsiság, a földi javakhoz való ragaszkodás, és ez is független a valós anyagi helyzettől; a legnyomorultabb emberből is hiányozhat a lelki szegénység erénye, ha a keveséhez túlontúl ragaszkodik, ha minden gondolatát a szerzés vágya tölti be.
A mózesi törvényt ugyan Jézus változatlanul és hiánytalanul érvényesnek nyilvánítja, ám ugyanakkor már sorolja is, mi mindenben szorul tökéletesítésre. Törvény volt… én pedig mondom nektek… – ezen az ellentétpáron halad az okfejtés. Az új törvény azért tökéletesebb, mert lényegibb és lelkibb; a szónak abban az értelmében radikálisabb, hogy a bűn gyökerét (latinul radix) akarja kigyomlálni, nemcsak káros hajtását. Nem csupán a tettet tiltja, mint a régi törvény, hanem azt a lelkületet is bűnösnek nyilvánítja, amely nagy valószínűség szerint elvezet a bűnös tetthez. A gyilkos döfés nem a semmiből áll elő, a gyűlölködés előzi meg; a paráznaság a vétkes kívánságból fakad.
Mindez még megfér az eredeti törvénnyel, csupán szigorítja azt. A válási törvény azonban tarthatatlan, Jézus mindenestül elutasítja. Érve: férj és feleség egy testté lesz, ember ezt a kötést nem bonthatja széjjel. Másutt azt mondja, hogy Mózes csak „szívük keménysége miatt” engedte meg a válást a zsidóknak.
Nem fogadhatja el Jézus a bosszú jogosságát sem, elveti a „jus talionis” (a hasonlót hasonlóval büntetés) ősi elvét, amely mélyen gyökerezik ugyan az emberi természetben, kielégíti a primitív igazságérzetet, sőt a kezdeti társadalmak együttélését is tűrhetően szabályozta, de a tökélyre törekvő egyes embernek túl kell lépnie rajta. „Ne állj ellent a gonosznak” – ez az eredeti formula, és olykor félreértelmezik, a jóért való kiállás tilalmának, a bamba önmegadás tanácsának vélik. Pedig nagy erő rejlik az erőszakról való lemondásban – mert erről szól a parancs –, és ezt századunk ékesen bizonyította egyfelől a keresztény lelkészek által indított amerikai fekete polgárjogi mozgalmak sikere, másfelől az eltérő vallási alapú, ám hasonló szellemű Gandhi-program is, amely hosszú idő után ugyan, de felszabadította Indiát az angol gyarmati uralom alól.
Az ellenséget gyűlölni éppoly ősi és természetes emberi reakció, mint a bosszú. Nehezebb törvényt aligha szabhatott volna Jézus, mint azt, hogy ellenségünket is szeretnünk kell. Ahogy az elmúlt kétezer év történelme tanúsítja, erre a keresztény világon belül is igen kevesen bizonyultak képesnek, még a főpapok és pápák és hitújítók java részét is beleértve. Ám az, hogy nehéz betartani, nem csökkenti az elv érvényét, mert megkerülhetetlen Jézus indoklása, hogy ti. jóakaróját a legtökéletlenebb is szereti; aki többre tör, ki kell terjesztenie szeretetét mindenkire.
Az imádságot is bensőségesnek kívánja Jézus, mentesnek minden hivalkodástól. Szorítkozzék a lényegre, vagyis elveti az ókori (és nemcsak az ókori) vallásoknak azt az elterjedt elvét, hogy az imaformulák ismételgetése és a szertartások előírásos elvégzése révén valami mágikus módon kényszerítjük az istenséget. (A rómaiak pl. „do ut des”, azaz „hoci-nesze” alapon álltak isteneikkel, „én bemutatom az áldozatot, te teljesíted a kérésemet”.) Az imádság, amelyet Jézus példaként mond s voltaképp előír híveinek, jóval rövidebb a tizennyolc részes imánál, a tefillánál is, amelyet a korabeli zsidóknak háromszor napjában el kellett mondaniuk.
A Miatyánk, „az Úr imája” két változatban ismeretes, a hosszabb mátéi és a rövidebb lukácsi formában. Feltehetőleg ez utóbbi volt az eredeti, és így szólt: „Atyánk, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek, és ne vígy minket kísértésbe.” A mátéi változat arányosabb, szerkezete a következő:
1. megszólítás
2. kérések
a) 3 kérés Isten országával kapcsolatban
b) 3 kérés önmagunkért
3. dicsőítés
A bizalmas megszólítás (az arám abba nyomán) ember és Isten újszerű viszonyát fejezi ki, amelyet Jézus mint Isten valódi fia alapozott meg mindazok számára, akik benne hisznek, s ezért osztozhatnak vele egy tágabb értelmű Istenfiúságban. (Máté még hozzáteszi a megszólításhoz: „ki vagy a mennyekben”, vagyis hogy nem földi, hanem égi atyához szólunk, de ez valóban lényegtelen különbség.)
„Szenteltessék meg (szent legyen) a te neved” így érthető: „nyilvánuljon meg a Te szentséged, isteni hatalmad az egész világ előtt”, és igazában a második kéréssel azonos, amely az Isten országának eljövetelét sürgeti (erről bővebbet a következő fejezetben). A mátéi többlet: „legyen meg a te akaratod a földön éppúgy, mint a mennyben”, ismét csak az előbbi kéréssel kapcsolatos, mert a jelen világban még, a Sátán uralma miatt, Isten akarata nem érvényesül olyan korlátlanul, mint a maga hatalmi szférájában, a mennyben. Vagyis a három kérés lényegében egy.
Magunk számára három dolgot kell kérnünk mennyei Atyánktól. A napi betevő falatot, vagyis az élethez nélkülözhetetlen testi és anyagi szükségleteink kielégítését; bűneink bocsánatát, amelyre csak oly mértékben van jogcímünk, amilyen mértékben mi is megbocsátunk haragosainknak; s végül védelmet a Gonosz hatalma és bűnre való csábítása ellen.
Az imát záró dicsőítő formula Lukácsnál teljesen hiányzik, s Mátéból is a régebbi eredetű szövegekben, s így nem kerülvén a Vulgatába, a katolikus használatból is kimaradt.
A gondviselésről mondottakat is helyesen kell érteni: Jézus nem a sültgalamb-lesésre buzdít, csak fel akarja szabadítani a lelket a túlzott aggályoskodástól, a „Jaj nekem, mi lesz holnap?” bénító görcsétől. A józan előrelátást másutt dicséri és ajánlja, egyenes szóval és példabeszéddel is, csak attól óv, hogy fölösleges bilincseket vegyünk magunkra.
Mintha a könnyű, aggálytalan szív kívánságára rímelne, Jézus ezreket lakat jól néhány darab kenyérből és halból. Jut is, marad is, még a morzsával, az eldobált maradékkal is tucatnyi kosár telik meg.
János evangéliuma egy kenyérszaporításról ír, a szinoptikusok közül Máté és Márk kettőről, a Jánosétól eltérő helyszínen, és a megvendégeltek száma hol négy-, hol ötezer férfi, változó továbbá a kenyerek és halak eredeti száma is. Bizonyosra vehető, hogy egyetlen csodáról van szó mindegyik esetben; a szinoptikusoknál található második esemény az elsőnek ún. dublettje, vagyis a hagyományban megőrzött, kismértékben eltérő változata csupán, amely a szerkesztési folyamatok összehangolatlansága folytán került a könyvbe (ilyenre sok példa van az ószövetségben is), s később már a szent irat iránti tiszteletből meghagyták. Erre vall az is, hogy az apostolok a második esetben olyan értetlenül fogadják Jézus utasítását a tömeg megvendégelésére, mint akik még sohase voltak tanúi ételszaporító erejének.
Egyesek szerint a kenyérszaporítás ókori előképe az égből hullott manna, amely ezreket táplált; én közelebb állónak érzem Illés csodáját a sáreptai özvegyasszonnyal, akinek lisztjét és olaját szaporította meg úgy, hogy el ne fogyjon, amíg véget nem ér a hároméves éhínség.
Jánosnál a kenyérszaporítás után a tömeg Jézus után megy a tó túlpartjára, s ő itt tartja nekik a nagy „eukharisztikus” beszédét, amelyben testét mint ételt és vérét mint italt kínálja a világnak, és ezek „fogyasztását” nevezi meg mint az örök élet feltételeit. Ez az esemény azért jelentős, mert a negyedik evangéliumban hiányzik az eukharisztikus mozzanat az utolsó vacsora elbeszéléséből – a maga helyén majd meglátjuk, hogy milyen okokból –, János a szinoptikusokkal ellentétben ide helyezte ezt a fontos eseményt.
A helycsere, profánul szólva, nem épp szerencsés. Ami a szinoptikusoknál a hagyományok megszentelte keretekbe illeszkedik (húsvéti kenyértörés és szertartásos kehelyürítés), és rögtön kapcsolódik is a húsvéti bárányáldozat képzetköréhez, s ami végül ott a már kellőképp beavatott tanítványok szűk körében hangzik el a testről mint ételről és a vérről mint italról, az itt és így az elviselhetőnél jóval sokkolóbb hatású, az a profán tömegben csakis kannibalisztikus képzeteket kelthet. Teljes az értetlenség, nyugodtan botrányról beszélhetünk. A közeli tanítványok egy része is „kemény beszédnek” tartja ezt, s elmaradnak Jézustól, csak a tizenkettő meg néhány más tart ki mellette.
