JÉZUS A VÉGSŐ DOLGOKRÓL
JÉZUS A VÉGSŐ DOLGOKRÓL
A „mennyek országával” kapcsolatban már olvashattunk apokalopszisről, eszkatológiáról és paruziáról, a végítéletről és a Messiás dicsőséges földi uralmáról, erről a judaizmus késői korszakában kialakult nagyszabású vallási eszmekörről. És arról is, hogy a velük kapcsolatos tanítását Jézus példabeszédeken keresztül igyekezett megvilágítani, egyszersmind és legalább olyan mértékben elrejteni az avatatlanok elől.
Jeruzsálemben, a szenvedése előtti napokban azután már a tanítványai, illetve azoknak is csak egy szűkebb csoportja előtt Jézus felhagy a titkolózással. (Itt is a Zebedeus-fiak és Péter a kiválasztottak, a hármas Péter fivérével, Andrással bővül.) A három szinoptikus evangélium eléggé egybehangzó és terjedelmes előadása alapján feltárul előttünk a Vég, amely egyben a Kezdet is, ezért egyszerre iszonyú és örvendetes. (A szentírástudomány ezt az anyagot szinoptikus apokalipszisnak nevezi, utalásként a Jánosnak tulajdonított profetikus műre, a Jelenések könyvére).
A Jézus megjövendölte események első csomópontja Jeruzsálem pusztulása; ezt ő már előre vetítette könnyeivel, amelyeket bevonulásakor ejtett a város sorsa miatt. A voltaképpeni katasztrófának előjelei lesznek: háborúk, természeti katasztrófák és az emberi kapcsolatok összeomlása egyfelől, másfelől pedig Jézus híveinek üldözése, egyeseknek mártírhalála. Aztán „megjelenik a szent helyen az utálatosság, amelyet Dániel megjövendölt” (ez lényegében a templom megszentségtelenítését jelenti, utalásként arra, ami IV. Antiokhosz Epiphanész idején történt, hogy Zeusz szobrát felállították a templomban, s valóban, 40-ben Caligula kis híján felállíttatta saját istenszobrát ugyanott), egy idő után pedig ostromló seregek veszik körül és feldúlják Jeruzsálemet; a rémtettek egész Júdeára kiterjednek, aki teheti, a hegyek között keressen menedéket.
A konzervatív felfogás azzal bizonyítja a szinoptikus evangéliumok korai keletkezését, hogy lám, még csak jövendölés formájában utalnak a 70-ben bekövetkezett eseményekre. A racionalista bibliakritika ezeket az egybehangzó jóslatokat éppenséggel a későbbi keletkezés bizonyítékának tekinti arra hivatkozva, hogy a prophetia ex eventu, azaz a már megtörtént dolgok jövendölésként való interpretálása nem ritka az apokaliptikus műfajban. Dániel könyvének látomásos része (7–12) számos ilyen „jövendölés” formájában írja le precízen a Szeleukida vallásüldözésnek és a Makkabeus-szabadságharc kezdetének eseményeit. (Ahol valóban jövőbeli eseményt jósol, ott téved is, mert Antiokhosz nem Izraelben, hanem a távoli Perzsiában lelte halálát.) Ez korántsem jelenti, hogy Jézus nem mondhatott próféciát a város majdani katasztrófájáról, a végítélettel kapcsolatban vagy attól függetlenül; valószínűnek tetszik viszont, hogy az evangéliumi elbeszélések végső megfogalmazóira nagymértékben hatott az, amit már mint megtörtént eseményt ismertek.
Jeruzsálem veszte az előképe a jelen világ teljes összeomlásának, a világ végének, de a kettő között még eltelik valamennyi idő – nem lehet sok, hisz a tanítványok intést kapnak, hogy éberek legyenek majd akkor, mert feltűnnek a hamis próféták és a hamis Messiás. Ezek a Világ Fejedelmének, a Sátánnak a küldöttei lesznek, akik révén a Gonosz még egy végső kétségbeesett kísérletet tesz fenyegető vereségének elhárítására, az igazak eltántorítására. A hamis Messiást az evangéliumok nem, de János levelei Antikrisztusnak nevezik, Pál viszont „a bűn emberének és a kárhozat fiának”, aki „maga ül be mint Isten az Istennek templomába”, a Jelenések könyve pedig „Fenevad” néven emlegeti. A korai keresztények olykor császári üldözőikkel azonosították, pl. Caligulával vagy Néróval (akik ugyan nem feleltek meg a krisztusi leírás minden kritériumának, mert például Messiásnak éppenséggel nem hirdették magukat), később pedig a mindenkori tévtanítóknak, eretnekségek fejének, hitújítóknak járt ki az Antikrisztus megjelölés.
A végnapnak is előjelei lesznek, mint voltak Jeruzsálem vesztének, de ezek már kozmikus méretűek, eltűnik a nap és a hold és a csillagok fénye, megrendülnek az egek erői – valósággal visszájára fordul a Teremtés folyamata, és az a világ, amely az idők kezdetén létrejött, most fokról fokra lépve visszatér a semmibe. Eljátszotta szerepét, át kell adnia helyét az újnak, a tökéletesebbnek. Kozmikus jelenségként tűnik fel maga az Emberfia is diadalmas ragyogásával az elsötétült égen, és kezdetét veszi a végső Ítélet. Az ítélkezés jogát az Atya a Fiúnak adta át, s csak azokat engedi az Örök Birodalomba, akik Rajta át jönnek, akik Benne szerették Őt.
Ezzel nemcsak a régi világ, de a történelem is végéhez ér; a Messiás ezeréves (azaz örökkévaló) földi birodalma veszi kezdetét, amit a földre szállt mennynek is tekinthetünk.
